4. RÉSZ — A férjem megtagadta tőlem az évfordulós ajándékot, aztán valaki felhívta az anyját, és az arca hirtelen elsápadt

4. RÉSZ

A mondat után néhány másodpercig senki sem mozdult.

Aztán Júlia telefonja megszólalt.

– Igen? – szólt bele.

Hallgatott.

– Értem. Azonnal továbbítom.

Letette, és rám nézett.

– A férjét és az anyját a lakás bejáratánál tartóztatták fel.

Nem éreztem megkönnyebbülést.

Csak fáradtságot.

A rendőrségre délután háromkor érkeztem. A folyosón erős fertőtlenítőszag terjengett, a neonlámpa pedig minden arcot sápadttá tett. Pavel egy padon ült, kezén bilincs nem volt, de két rendőr állt mellette.

Amikor meglátott, felugrott.

– Krisztina, hallgass meg!

– Hallgatlak.

– Nem akartam, hogy idáig fajuljon.

– De aláírtál helyettem.

– Anyám azt mondta, csak ideiglenes.

– És a prémium?

– Visszaadtam volna.

– Mikor?

Erre nem tudott válaszolni.

Antonina Petrovnát egy másik helyiségből vezették ki. A haja gondosan be volt állítva, a kabátján fényes aranykitűző csillogott.

– Te tönkretetted a fiam életét! – kiáltotta felém.

– Nem én írtam alá a nevemben.

– Ő csak segíteni akart nekem.

– A saját családjának rovására.

Pavel lehunyta a szemét.

– Anya, fejezd be.

Antonina úgy nézett rá, mintha most látná először.

– Te engem védesz?

– Nem tudlak tovább védeni.

Ez volt az első mondat, amelyet Pavel az anyjával szemben valaha kimondott.

A rendőrök elvitték őket kihallgatásra. Én pedig visszamentem a bankba, ahol Júlia segített zárolni a számlákat és megállítani a lakás eladását.

Aznap este Pavel ügyvédje felhívott.

– A védencem hajlandó visszavonni minden nyilatkozatát, ha ön nem tesz feljelentést.

– Nem alkudozom.

– Gondolja át. Házasságban élnek.

– Éppen ezért tudom, mennyit hazudott.

– Önnek is érdeke, hogy ne legyen botrány.

– Az én érdekem az, hogy többé senki ne írjon alá helyettem.

Az ügyvéd hosszú csend után azt mondta:

– Akkor én nem vállalom tovább a képviseletét.

– Megértem.

Másnap a rendőrségen lejátszották Pavelnek a felvételt.

Én az üvegfal túloldalán álltam.

A hangszóróból a saját hangja szólt:

„Holnap megkapod a pénzt.”

Pavel először csak lefelé nézett. Aztán felkapta a fejét, mintha valaki más beszélt volna helyette.

– Én ezt nem így értettem – mondta.

A nyomozó nem emelte fel a hangját.

– Uram, pontosan ezt mondta.

– Féltem.

– Mégis átutalta a pénzt.

Pavel a tenyerébe temette az arcát.

Én akkor értettem meg, hogy nincs mit megmentenem.

A lakásba két nappal később mentem vissza a holmimért. Pavel szobájában minden ugyanott maradt, ahol hagyta. Az íróasztalon ott állt a ki nem bontott, „hasznos háztartási ajándék” feliratú doboz. Egy drága porszívó volt benne.

A dolgozószobám viszont üresen kongott.

A régi laptopom helyén csak egy kör alakú porfolt maradt az asztalon. A fiókban megtaláltam a piros villamos alakú kulcstartót, amelyet apám az esküvőm reggelén adott.

A fém egyik oldala megkarcolódott.

Sokáig a tenyeremben tartottam.

Aztán elvittem magammal.

Három hónappal később kimondták a válást.

Nem volt jelenet.

Nem volt kiabálás.

Pavel csak annyit mondott:

– Talán még rendbe hozhatnánk.

– Már rendbe hoztam az életemet.

– Nélkülem?

– Igen.

A hamisítás és a csalási kísérlet miatt büntetőeljárás indult ellene és az anyja ellen. A prémium egy részét sikerült visszaszereznem, a többit a banki eljárásban rendezték. A lakásomat nem veszítettem el.

Pavel anyja eladta a saját házát, hogy kifizesse a tartozásokat. Nem örültem neki.

Csak tudtam, hogy ez már nem az én terhem.

Négy hónappal később egy másik városrészben béreltem irodát. Két nagy ablak nézett a villamosvonalra, reggelente pedig a sínek fémes csikorgására ébredtem.

Új számítógépet vettem magamnak.

Nem ajándék volt.

Nem kellett hozzá engedély.

A munkám ismét növekedni kezdett. Egy régi ügyfelem ajánlott egy nagy tervezési feladatot, én pedig esténként a konyhaasztalnál dolgoztam, miközben a lányom, Lili, a füzetébe rajzolt.

Lili a válás után gyakran aludt nálam.

Egy decemberi reggelen a hó lassan hullott az ablak előtt.

– Anya, most már mindig itt fogunk lakni? – kérdezte.

– Itt, vagy ahol biztonságban érezzük magunkat.

– És ha valaki azt mondja, hogy nem vehetünk meg valamit?

Elmosolyodtam.

– Akkor előbb megnézzük, szükségünk van-e rá. Ha igen, mi döntünk.

Lili a füzetébe rajzolt egy piros villamost.

– Ezt neked készítettem.

A rajz fölé odaírta: „Az új otthon felé.”

Aznap este üzenetet kaptam Paveltől.

„Már mindent értek. Anyám befolyásolt, de én hibáztam. Kérlek, találkozz velem. Nem akarok idegenként élni.”

Sokáig néztem a képernyőt.

A régi énem talán válaszolt volna. Megpróbálta volna megnyugtatni, megmagyarázni, hogy még lehet közös jövőnk.

De az a nő már nem létezett.

Ezt írtam vissza:

„Nem haragszom rád. De nem térek vissza ahhoz az élethez, amelyben mások döntöttek helyettem.”

Pavel újra írt.

Nem nyitottam meg.

A piros villamosos kulcstartót az új iroda ajtajának kulcsára tettem. A reggeli fényben a megkarcolt fém apró vörös csíkot vetett az asztalra, miközben odakint elindult az első villamos.

Ezúttal én választottam az irányt.