A férjem megtagadta tőlem az évfordulós ajándékot, aztán valaki felhívta az anyját, és az arca hirtelen elsápadt

A férjem a szemembe mondta, hogy a munkámhoz szükséges számítógép csak egy drága játék, miközben az anyja üzenetei ott villogtak a tablete képernyőjén.

Péntek este volt, fél nyolc. A konyhában kihűlt a rakott tészta, a pára lassan eltűnt az ablakról, én pedig még mindig a mosogatónál álltam, kezemben a piros villamos alakú kulcstartóval, amelyet apám adott az esküvőm napján.

– Tehát a prémiumodat mégsem az új számítógépre költjük? – kérdeztem.

Pavel a villájával köröket rajzolt a tányér szélén.

– Most nem lenne felelősségteljes kiadás.

– Két hónapja megbeszéltük. A régi gépem munka közben lefagy, és emiatt már egy ügyfelet is majdnem elvesztettem.

– Működik még, nem?

A mellkasomban valami lassan megfeszült.

– A munkámból származik a közös bevételünk fele.

– Ne csinálj úgy, mintha nélküled éhen halnánk! – csattant fel. – Százezer forintot nem dobunk ki egy műanyag dobozra.

– Ezt a szöveget anyád mondta?

Pavel keze megállt a levegőben. A poharában megremegett a meggyszörp.

– Anyámnak ehhez semmi köze.

– Akkor miért beszélsz úgy, mint ő?

Aznap délután Pavel több mint egy órán át beszélt telefonon Antonina Petrovnával. Amikor beléptem a szobába, azonnal elhallgatott. Korábban elengedtem az ilyen apróságokat. Az anyja még azt is megmondta, milyen mosóport vegyünk, és melyik függöny illik a nappaliba. Pavel mindig azt mondta, csak tiszteli őt.

Most viszont a prémiumomról volt szó.

– Hol van a pénz? – kérdeztem.

– A bankszámlámon.

– Biztosan?

– Krisztina, ne faggass!

Felállt, és a szék lába élesen végigkarcolta a járólapot.

– Holnap átutalom egy biztonságos betétbe. Anyám talált egy jó lehetőséget.

– Milyen betétbe?

– Nem mindegy? A pénz a családé.

– Kinek a nevén lesz?

Erre már nem válaszolt.

A hálószobában vettem elő a table­tét. A bőre hideg volt a tenyeremben, a képernyő pedig magától felvillant, amikor megérintettem. Pavel éppen akkor jött ki a fürdőből, egy törölközővel a nyakában.

– Tedd le! – szólt rám.

Az értesítés teljes szövege látszott.

„Pavlik, átutaltad már nekem a prémium maradékát?”

A torkom összeszorult.

– Miért kérdezi anyád, hogy átutaltad-e neki?

Pavel odalépett, és ki akarta venni a kezemből a tabletet.

– Ez magánüzenet.

– A mi pénzünkről szól.

– Ne merj kutakodni a dolgaim között!

– Akkor mondd el az igazat!

Az arca vörös lett. Aztán egyetlen pillanatra eltűnt róla minden harag, és csak a félelem maradt.

A képernyő újra felvillant.

Ezúttal egy másik üzenet érkezett.

Antonina Petrovná nem azt kérdezte, hová küldje a pénzt. Azt írta, hogy Pavelnek végre el kell döntenie, melyik nő oldalán áll.

Pavel rám nézett.

– Ne nyisd meg! – suttogta.

De az ujjam már a beszélgetésre csúszott…

2. RÉSZ

A beszélgetés megnyílt, mielőtt Pavel elérhette volna a kezemet.

A hálószobában fél kilenc volt. A függöny résén át a szomszéd ház sárga fénye vetült a padlóra, a levegőben pedig még ott maradt a fürdőszoba mentolos szappanának szaga.

Az első üzenet két nappal korábbról származott.

„Pavlik, a feleséged megint számítógépet akar. Most kell megmutatnod, ki dönt a családban.”

A következőre Pavel azt írta: „Megpróbálom lebeszélni róla.”

Aztán jött a válasz.

„Nem próbálni kell. A prémiumot utald át nekem, különben nem tudom rendezni, amit ígértem. Ha Krisztina megtudja, mindent elront.”

A kezem megdermedt.

– Mit ígértél neki? – kérdeztem.

Pavel lehajtotta a fejét.

– Ez nem úgy van, ahogy gondolod.

– Pontosan úgy van, ahogy olvasom.

– Anyám bajban van.

– Milyen bajban?

– Magánügy.

– A pénzünk nem magánügy.

A férjem hirtelen közelebb lépett.

– Add ide a tabletet!

– Nem.

– Krisztina!

– Előbb válaszolj.

Az ágynemű szélén ültem, a piros villamosos kulcstartó hideg fémje a tenyerembe nyomódott. A fájdalom segített ébren maradni. Valami azt súgta, hogy nem egyetlen prémiumról van szó.

Visszagörgettem.

A beszélgetésben több bankszámlaszám, kölcsönszerződésről készült fénykép és egy ingatlanhirdetés is szerepelt. Antonina Petrovná minden üzenetben ugyanazt a mondatot ismételte: „A lakás értéke elég lesz.”

– Milyen lakás? – kérdeztem.

Pavel a szekrénynek támaszkodott.

– Anyámé.

– Akkor miért írja azt, hogy a mi lakásunk értéke elég lesz?

Nem felelt.

A következő üzenetnél már ő is elsápadt.

„Ha holnap nem küldöd el a pénzt, elmondom neki, hogy a lakásra felvett hitel kezesének az ő aláírását használtad.”

A szobában elnémult a falióra kattogása is.

– Pavel – mondtam lassan –, milyen aláírásról beszél?

– Nem történt semmi.

– Akkor miért fenyeget az anyád?

– Nem fenyeget. Ideges.

– Te pedig hazudsz.

Felálltam, és az előszobába indultam. Pavel utánam sietett.

– Hová mész?

– A bankba. Most.

– Este van.

– Akkor reggel.

– Nem fogsz jelenetet rendezni.

– Nem jelenetet rendezek. Meg akarom tudni, mi történt a saját nevemmel.

Az ajtónál Pavel elém állt. A kulcstartó a kezemben csörrent, amikor megpróbáltam félretenni őt.

– Ha kilépsz ezen az ajtón, ne gyere vissza! – mondta.

A hangja remegett, de a fenyegetés valóságos volt.

– Ez a lakás az én nevemen is van.

– Már nem biztos.

A mondat úgy talált el, mintha pofon lett volna.

Másnap reggel kilenckor a bankfiókban ültem egy üvegfalú tárgyalóban. A tanácsadó, Júlia, többször is átnézte a személyi igazolványomat, majd óvatosan elém tolta a nyomtatott kivonatot.

– Asszonyom, az ön nevében valóban van egy kezességi nyilatkozat.

– Én ezt soha nem írtam alá.

– Tudom. Az aláírás mellett azonban szerepel egy hitelesítési bélyegző is.

– Ki vitte be a dokumentumot?

Júlia a monitorra nézett.

– A férje.

A gyomrom összerándult.

– És a prémium?

A tanácsadó újabb lapot nyomtatott.

– A pénzt tegnap este már elutalták egy számlára. A számla tulajdonosa Antonina Petrovna.

A telefonom ekkor rezegni kezdett.

Pavel hívott.

Nem vettem fel. Másodszor is hívott. Harmadszor már üzenetet küldött: „Ha beszélsz a bankkal, mindent elveszítesz.”

Júlia arca megváltozott.

– Van még valami – mondta.

– Mi?

A férfi, aki az iratokat hitelesítette, nem közjegyző volt. A neve mellett egy olyan cím szerepelt, amelyet Antonina Petrovná használt.

Júlia kinyitott egy fekete irattartót.

– Ezt tegnap egy ismeretlen nő hozta be. Azt állította, hogy ön küldte.

Az irattartóban egy pendrive feküdt, és egy kézzel írt üzenet.

„Ha Krisztina megtalálja ezt, ne bízzon a férjében. Hallgassa meg a felvételt.”

Júlia számítógépéhez nyúlt, én pedig Pavel nevét láttam a fájl címében…

3. RÉSZ

Júlia becsukta az üvegajtót, és lehalkította a számítógép hangszóróját.

A bankfiók hátsó tárgyalójában délután fél kettő volt. A fekete pendrive apró, bordázott féme ott feküdt az asztalon, én pedig úgy néztem rá, mintha egyetlen tárgyban sűrűsödött volna össze az elmúlt három év minden hazugsága.

– Biztosan meg akarja hallgatni? – kérdezte Júlia.

– Igen.

A felvétel sercegéssel indult.

Pavel hangja hallatszott.

– Anya, Krisztina nem fogja aláírni.

Antonina Petrovná élesen válaszolt:

– Akkor használd a régi aláírásmintát. A közjegyző nekem dolgozik.

– Ez csalás.

– Ne dramatizálj! A lakás úgyis közös. Ha eladjuk, kifizetem a tartozást, te pedig végre megszabadulsz attól a nőtől.

A székem karfájába kapaszkodtam.

A felvétel folytatódott.

– Nem akarom eladni a lakást – mondta Pavel.

– Nem akarod, vagy ő nem engedi?

– Szeretem Krisztinát.

Antonina felnevetett.

– Akkor küldd el neki a prémiumot, és nézd végig, ahogy a családod tönkremegy. Vagy utalsz nekem, és minden el van rendezve. A választás egyszerű.

A felvétel végén Pavel halkan csak ennyit mondott:

– Holnap megkapod a pénzt.

A hangszóró elnémult.

Én pedig nem sírtam. Még nem. A döbbenet túl nagy volt ahhoz, hogy könnyekké alakuljon.

– Ki készítette ezt? – kérdeztem.

Júlia egy másik lapot vett elő.

– A pendrive-ot egy nő adta át. Bejelentkezett név nélkül, de a biztonsági kamera rögzítette.

Megmutatta a felvételt.

A nő Antonina Petrovná szomszédja volt, egy alacsony, göndör hajú asszony, aki korábban véletlenül meghallotta a beszélgetést. Azért küldte el a felvételt, mert tudta, hogy a hitel miatt én kerülhetek utcára.

– A férjem hamisította az aláírásomat – mondtam.

– A dokumentumot már átadtuk a jogi osztálynak. Innen azonnal értesítik a rendőrséget.

A telefonom ismét megszólalt.

Pavel volt az.

Most felvettem.

– Hol vagy? – kérdezte.

– A bankban.

Hosszú csend következett.

– Mit mondtak neked?

– Mindent hallottam.

– Krisztina, kérlek…

– Azt is hallottam, hogy el akarod adni a lakásunkat.

– Anyám kényszerített.

– Te utaltad át a pénzt.

– Nem volt választásom.

– Mindig van választás.

A hangja megtört.

– Gyere haza, megbeszéljük.

– Nem megyek vissza egy olyan emberhez, aki a nevemben ír alá.

– Szeretlek.

– Aki szeret, nem veszélyezteti a másik otthonát.

Letettem a telefont.

Júlia csendben mellém állt.

– Van még egy dokumentum, amit látnia kell.

A második irat nem a hitelről szólt, hanem egy meghatalmazásról, amely szerint Pavel az én nevemben is eljárhatott volna a lakás eladásakor.

A keltezés tegnapi volt.

És az alján már ott szerepelt az én hamis aláírásom.

A banki jogász ekkor belépett a szobába.

– A rendőrség úton van – mondta. – De van egy probléma. Antonina Petrovná egy órája megpróbálta eladni a lakást egy vevőnek.

A vér kifutott az arcomból.

– Pavel vele van?

A jogász a telefonjára nézett.

– Igen. És még nem tudja, hogy a vevő, akihez elvitte az iratokat, a rendőrség beépített embere…