4. RÉSZ — A fiam mellett ültem a 8A ülésen, amikor a kapitány segítséget kért egy vadászgéphez — és a légiutas-kísérő elsápadt

4. RÉSZ

— Viktor Saran úr, itt a repülőtéri rendőrség. Tegye le a gyermeket, és emelje fel a kezét!

A hang nem a rádióból érkezett.

A kabin hangszóróiból szólt.

A kapitány közben visszakapcsolta a biztonsági rendszert, és a fekete jeladó nemcsak rögzítette Viktor minden szavát, hanem továbbította is a repülőgép belső hálózatán keresztül. A földi irányítóközpont addigra mindent hallott.

Viktor elnémult.

Én még mindig a gépet vezettem.

A katonai kísérőgép a jobb szárnyunktól távolabb tartotta a helyét. A pilóta a rádión keresztül utasításokat adott, én pedig a régi kiképzésem minden mozdulatával korrigáltam a hibás műszereket.

— Elina, két fokkal feljebb! — szólt a kísérőpilóta.

— Látom.

— A bal hajtómű hőmérséklete emelkedik.

— Tudom.

— Ha leáll, elveszítjük a magasságot.

— Nem fog leállni.

Nem tudtam, igazat mondok-e, mégis nyugodtan ejtettem ki a szavakat. A kéz, amelyik éveken át remegett David nevének hallatán, most biztosan tartotta a vezérlőkart.

A kapitány a másik rádióhoz hajolt.

— Földi irányítás, a gépeltérítő a hátsó konyhában van. Egy gyermekkel tartózkodik ott. A hangfelvételt és a teljes élő közvetítést megkapták?

— Igen — felelte egy női hang. — A rendőrség már a leszállópályán vár. Elina Marek, maradjon a gép irányításánál. A legközelebbi biztonságos repülőtér felé vezetjük.

Viktor ekkor újra megszólalt.

— Nem értik, mit csinálnak! Ez a nő hazudik! Ő ölte meg Kellert! Ő tette tönkre a századot!

Az utasok hallották a hangját.

És most először nem csak én hallottam a saját történetemet más szájából.

— Viktor — mondtam a belső rádión keresztül —, tegye le Áront.

— Maga nem parancsol nekem!

— Nem. De most már mindenki hallja, mit mond.

Csend lett.

A rendőrök a földi központból újra beszéltek hozzá.

— Saran úr, a gyermek nincs egyedül. A szekrényben tartózkodó kisfiú mellett a kabin személyzete várja. Ha bántja, a felvétel alapján súlyosabb vádat emelünk.

— Maga nem tudja, ki vagyok!

— Dehogynem — felelte a rendőr. — Az ön teljes neve, beosztása és a tizenkét évvel ezelőtti katonai vizsgálat iratai már előttünk vannak.

Viktor lélegzete hallatszott a hangszóróban.

Aztán Áron felsikoltott.

— Anya!

A gyomrom görcsbe rándult.

— Áron, hallasz engem?

— Igen!

— Nézd meg az iránytűt, amit adtam. Merre mutat?

— Északra.

— Akkor tudod, merre kell nézned. A szekrény ajtaja mellett van egy piros kar. Húzd le, de csak akkor, ha a bácsi elfordul.

— Miért?

— Mert te vagy a legbátrabb ember azon a gépen.

Viktor káromkodott.

A következő pillanatban csattanás hallatszott. A szekrény ajtaja kinyílt, Áron pedig kirohant. A légiutas-kísérők elkapták, miközben Viktor megpróbált utánanyúlni. A rendőrök a földről adták az utasításokat, a személyzet pedig két székkel és egy ételszállító kocsival szorította a férfit a falhoz.

— Térdeljen le! — kiáltotta valaki.

— Maga nem teheti ezt velem! — ordította Viktor.

De már nem neki engedelmeskedett senki.

Én közben a leszállásra készültem.

A repülőtér fényei apró aranyszálakként jelentek meg az éjszakában. A jobb hajtómű rendellenesen rázkódott, a bal oldali üzemanyagszelep félig nyitva maradt, de a gép engedelmeskedett.

— Elina — szólt a kapitány —, amikor leérünk, a mentők azonnal magához jönnek.

— Előbb Áronhoz.

— Természetesen.

A kerekek földet értek.

A gép megrázkódott, majd lassan kifutott a pálya szélére. A kabinban néhányan sírtak, mások imádkoztak, és valaki tapsolni kezdett. A taps végigfutott az utasokon, de én csak a fiamat kerestem.

Amikor kinyílt a pilótafülke ajtaja, Áron berohant, és olyan erősen ölelt át, hogy alig kaptam levegőt.

— Megígérted, hogy visszajössz.

— Tudom.

— Visszajöttél.

A hajába temettem az arcomat.

A kapitány a kezében tartotta a hangfelvételt.

— Elina, hallania kell valamit.

A repülőtér egyik üres biztonsági szobájában fél órával később lejátszották a teljes beszélgetést. Viktor hangja betöltötte a helyiséget.

„Marek lesz a hibás. A lány túl fegyelmezett ahhoz, hogy tiltakozzon.”

A szavak most már nem emlékként, hanem bizonyítékként léteztek.

Viktor a szoba másik oldalán ült, bilincsben. Először a padlót nézte. Aztán a felvételt készítő rendőrre emelte a tekintetét.

— Én soha nem mondtam ilyet.

A rendőr megnyomta a lejátszás gombját.

Viktor saját hangja újra megszólalt.

„Marek lesz a hibás.”

A férfi arca megváltozott.

— Ez hamisítvány.

— A hangját szakértők azonosítják — felelte a rendőr. — A repülőgép fedélzeti rendszere három külön helyre továbbította a felvételt.

— A légitársaság ügyvédje majd elintézi.

A mellette álló ügyvéd lassan levette a szemüvegét.

— Viktor, én nem fogom képviselni.

— Miért?

— Mert most hallottam először a teljes felvételt. És mert a cégem azonnal megszünteti veled a kapcsolatot.

Viktor rám nézett.

— Maga ezt akarta. Tönkretenni engem.

— Nem — mondtam. — Csak többé nem mentettelek meg a saját döntéseid következményeitől.

A férfi nem válaszolt.

Aznap hajnalban, amikor végre elengedték a gépet, Áronnal egy kis szállodai szobában aludtunk. A csomagjaink a sarokban álltak, a kabátom zsebében pedig ott lapult a kopott iránytű.

A reggeli fényben a szoba furcsán üresnek tűnt. Az ágy mellett egyetlen tárgy maradt a repülőgépről: Áron eltört műanyag pohara, amelybe indulás előtt belekarcolta a nevét.

Néhány héttel később hivatalosan újranyitották a régi katonai vizsgálatot.

David családja megkapta a hangfelvétel másolatát. A felesége sokáig csak nézte a lejátszót, aztán megkérdezte tőlem:

— Miért nem mondta el soha, hogy ártatlan?

— Mert azt hittem, az igazság már nem tud visszahozni senkit.

— De magát visszahozta.

Erre nem tudtam mit felelni.

A nyár végén Áronnal egy tengerparti városba költöztünk. Én egy repülésbiztonsági képzésen kezdtem dolgozni. Nem vezettem többé gépet, de fiatal pilótáknak tanítottam meg, hogyan hallják meg a műszerek mögötti csendet.

Áron új iskolába került.

Az első héten rajzolt egy repülőt, amelynek ablakából egy piros nyíl mutatott észak felé. A rajzot a hűtőszekrényre ragasztotta, az iránytűt pedig az íróasztalán tartotta.

— Most már nem félsz a repüléstől? — kérdezte egy este.

— Néha félek.

— Akkor miért repülsz mégis?

— Mert a félelem nem mindig azt jelenti, hogy vissza kell fordulni.

Ő elgondolkodott.

— Néha azt jelenti, hogy figyelni kell?

— Pontosan.

Az első hó novemberben érkezett.

Aznap este üzenet jött egy ismeretlen számról.

„Elina, mindent félreértettél. Beszélnünk kell. Tudom, mit tettél velem. Viktor.”

Sokáig néztem a képernyőt.

A régi Elina talán válaszolt volna. Talán bizonygatni kezdte volna az ártatlanságát, és megpróbálta volna megmenteni azt az embert, aki éveken át ellopta tőle az életét.

Én azonban csak ennyit írtam vissza:

„Nem tartozom neked több magyarázattal.”

Aztán töröltem az üzenetet.

Áron az ablaknál állt, és a hópelyheket figyelte.

— Anya, északra mutat?

A kezembe vettem a kopott iránytűt. A tű megrezdült, majd csendesen a megfelelő irányba fordult.

— Igen — feleltem.

— Akkor jó helyen vagyunk.

Az iránytűt a tenyeremben tartottam, és először tizenkét év után nem egy lezuhant gépre, nem egy elveszett társra és nem egy hazugságra gondoltam.

Csak arra, hogy végre mi döntjük el, merre indulunk.

A tű észak felé mutatott.

Én pedig nem fordultam vissza.