4. RÉSZ — A mostohaanyám eladott egy idegennek, majd amikor menekülni próbáltam, a férfi azonnal elsápadt

4. RÉSZ

Az ügyvéd hangja még ott visszhangzott a szobában, amikor William felállt.

– Tedd le a telefont, Julian.

Alexander lassan ránézett.

– Apa, mit írtál alá?

William nem válaszolt. A kandalló mellett álló falióra éppen hármat ütött.

Maggie előrelépett, és a táskájából elővette a másolatot.

– Nem kell találgatnunk. A kórház eredeti nyilvántartása itt van.

William keze megremegett.

– Ez bizalmas irat.

– Akkor miért van rajta a pecsétje? – kérdeztem.

Az irat egy régi, bordó dossziéban feküdt. A sarkát fehér cérnával varrták vissza, mert valaki korábban kitépte belőle az egyik lapot. A cérna kilógó szála minden mozdulatnál az asztalhoz simult, majd újra felpöndörödött.

Alexander kivette a kezemből.

– Itt a dátum. A fiam születésének napja.

– Akkor már tudtad? – kérdezte William.

– Azt tudtam, hogy egy fiú született a családi vércsoporttal. Nem tudtam, hogy ő az én gyermekem.

– De elvitted a kórházból.

– Mert életveszélyben volt. És mert azt mondtad, az anyja elhagyta.

William tekintete rám siklott.

– Nem akartam, hogy a gyermek Diana kezére kerüljön.

– Akkor miért nem keresett engem? – kérdeztem.

– Mert Diana azt mondta, megszökött. Azt állította, hogy a gyermekét pénzért hagyta ott, és soha többé nem akarja látni.

Alexander becsukta a szemét.

– Hittél neki.

– Nem tudtam, kinek higgyek.

– Neked kellett volna az első embernek lenned, akiben megbízom.

William összeroppant a széken.

Aztán Diana hirtelen az ajtó felé indult.

– Ebből elegem van. Leila mindig is bajt hozott erre a házra.

Maggie elállta az útját.

– A rendőrség már úton van.

Diana megdermedt.

– Nem tehetik ezt velem.

– Te tetted ezt magaddal – mondtam.

Nem éreztem elégtételt. Csak fáradtságot. Olyan fáradtságot, amely a csontjaimban lakott a születésem óta.

Victor tíz perccel később telefonált. Alexander kihangosította a készüléket.

– Leila nálatok van? – kérdezte Victor. – Mondjátok meg neki, hogy visszakap mindent, ha elhallgat.

– Mit akar visszakapni? – kérdeztem.

– A szabadságát. A tandíját. Az életét.

– Soha nem volt nálad egyik sem.

A vonal másik végén csend lett.

– Ezt még megbánod.

– Már megbántam. Azt bántam meg, hogy valaha elhittem, te dönthetsz rólam.

Alexander elvette a telefont.

– Victor, a beszélgetést rögzítjük. A rendőrségnek átadjuk.

A hívás megszakadt.

Diana felnevetett, de a hangja megbicsaklott.

– Azt hiszitek, egy hangfelvétellel tönkretehettek?

Maggie ránézett.

– Nem a felvétel teszi tönkre. Az, amit maga mondott rajta.

Este hétkor a rendőrök megérkeztek.

Diana először kiabált, aztán könyörgött, végül Williamhez fordult.

– Mondja meg nekik, hogy Leila hazudik!

William lehajtotta a fejét.

– Én is azt hittem, hogy hazudik.

Ez volt az a mondat, amely megtörte. Nem a bilincs. Nem a rendőrök jelenléte. A saját szavai.

Az egyik rendőr lejátszotta a felvételt a nappaliban. Diana hangja betöltötte a márványfalakat.

– Tartsd boldogan Victort, és többé nem kell aggódnod a tandíj miatt.

Diana a kezével eltakarta az arcát.

– Én ezt nem így értettem.

– De pontosan ezt mondta – felelte a rendőr.

A második hangfelvételen Victor összeget említett. A harmadikon Diana arról beszélt, hogyan tünteti el a nevemet a kórházi iratból.

A saját hangját hallgatta.

És most már nem tudott elbújni mögé.

Amíg őt elvitték, Alexander felkísért a gyermekszobába.

Az ajtó mellett egy kis fafigura lógott, amely egy alvó holdat ábrázolt. Ugyanaz a motívum volt rajta, amelyet én a sárga takaró sarkába hímeztem.

A kisfiam a bölcsőben feküdt. Pufók arca kipirosodott az alvástól. Amikor fölé hajoltam, megmozdította az öklét.

– Szia, kicsim – suttogtam.

Alexander az ajtóban maradt.

– Megfoghatom a kezed?

Nem válaszoltam azonnal.

Aztán odanyújtottam neki a tenyeremet.

A fiam apró ujjai közénk záródtak.

Alexander sírni kezdett. Nem hangosan. Csak a vállai remegtek.

– Nem akartam, hogy így találjalak meg – mondta.

– Én sem akartam, hogy így találj rám.

– Lehet még családunk?

– Családot nem lehet kérni. Azt fel kell építeni.

– Felépítem.

– Akkor kezdd azzal, hogy nem döntesz helyettem.

– Rendben.

Másnap reggel a jogászom, Julianna, megérkezett. Azt hittem, majd a család nevét védi, de csak egyetlen mondatot mondott.

– Leila, én a te képviseletedet vállalom, nem a Sterling családét.

William átadta az összes iratot. A vallomását is aláírta. Elmondta, mikor tudta meg a vércsoportról, hogyan vitte el a gyermeket, és miért nem keresett engem.

Nem mentette fel magát.

Ez volt az első őszinte dolog, amit tőle kaptam.

Diana ellen emberkereskedelem kísérlete, okirat-hamisítás és zsarolás miatt indult eljárás. Victor embereit is elfogták a kórház biztonsági felvételei alapján.

A tárgyaláson nem ültem elöl.

Nem akartam látni, ahogy Diana összeomlik. Nem akartam megnyerni a fájdalmát.

Csak el akartam venni tőle a jogot, hogy többé beleszóljon az életembe.

Victor végül börtönbüntetést kapott. Diana is felelt a tetteiért. William vagyona nem törölte el, amit tett, de a pénzéből létrehozott egy alapot egyedülálló anyák támogatására.

Én nem költöztem a Sterling-villába.

Egy kis lakást béreltem a város másik végén, közel egy parkhoz és egy gyermekközponthoz. Nappal ott dolgoztam kisgyermeknevelőként, este pedig a fiam mellett tanultam tovább.

Alexander hetente háromszor jött.

Eleinte mindig virágot hozott. Megkértem, hogy ne tegye.

– Miért?

– Mert nem virágokra van szükségem. Hanem arra, hogy pontosan érkezz.

Ezután pontosan érkezett.

A fiam négy hónapos korában először nevetett fel. Alexander éppen egy fakanállal kopogott az asztalon, én pedig annyira meglepődtem, hogy leejtettem a teáscsészét.

– Hallottad? – kérdezte Alexander.

– Hallottam.

– Nekem nevetett.

– Nekünk nevetett.

A tél lassan tavaszba fordult. A parkban nedves föld szaga keveredett a friss levegővel. A fiam megtanult felállni, majd három bizonytalan lépést tett a szőnyegen.

A hűtőre rajzot ragasztottam tőle. Egy nagy sárga kört, mellette három pálcikaembert. Az egyiknek túl hosszú volt a karja, a másiknak csak egy szeme volt, a harmadik pedig egy apró holdat tartott a kezében.

– Ez ki? – kérdeztem.

A fiam a lapra mutatott.

– Anya.

Aztán a másik alakra.

– Apa.

A harmadikra nézve elmosolyodtam.

– És ez?

– Baba.

Alexander a konyhaajtóból figyelt minket.

– A rajz szerint én vagyok a legcsúnyább.

– Ezért szeretünk – mondtam.

Hónapokkal később üzenet érkezett Diana ügyvédjétől. Azt írta, Diana beszélni szeretne velem, bocsánatot kérne, és talán mindent másképp lehetne kezdeni.

Sokáig néztem a kijelzőt.

A régi énem talán elment volna hozzá. Megpróbálta volna megérteni. Felmentette volna, mert félt egyedül maradni.

De már nem voltam egyedül.

Visszaírtam:

– Nem gyűlöllek. De nem jöhetsz vissza az életembe.

Aztán töröltem az üzenetet.

Nem azért, mert győzni akartam.

Hanem mert végre nem kellett többé megmentenem azt, aki mindig engem áldozott fel.

Aznap este a fiam elaludt a mellkasomon. A sárga takaró sarkán ott látszott az apró, kissé ferde hold, amelyet a szülés előtt hímeztem rá.

A szobában csak a légzése hallatszott.

A rézszínű öngyújtót, amelyet Alexander az első találkozásunk után megtalált, egy dobozban őriztem. Nem emlékeztetett már a félelemre. Arra emlékeztetett, hogy a legsötétebb szobából is ki lehet jutni.

A fiam megmozdult álmában, én pedig betakartam.

A hold a takaró sarkán megcsillant a lámpafényben.

Most már én döntöttem, merre világít.