A mostohaanyám eladott egy idegennek, majd amikor menekülni próbáltam, a férfi azonnal elsápadt

A mostohaanyám a szülőszobán, néhány perccel a fiam születése után, újra pénzt kért értem egy idegentől.

A mennyezeten vibrált a hideg fény, a karomban pedig még ott lüktetett a szülés minden fájdalma. A kisbabámat Maggie vitte ki a hátsó ajtón, egy sárga, csillagmintás takaróba csavarva. A takaró egyik sarkába én magam hímeztem egy apró holdat. Ez volt az egyetlen dolog, amit adhattam neki.

– Hol van az a fattyú? – Diana hangja átvágott a kórtermen. – Ne mondd, hogy megint megszökött vele valaki!

A mostohaanyám fekete cipője megállt az ágyam mellett. A sarkán még ott csillogott a nedves kórházi padló. Nem az érdekelte, hogy élek-e. A tekintete az ajtót kereste, mintha a csecsemőm egy elrontott üzlet lett volna.

– A baba nincs itt – suttogtam.

– Te hálátlan lány! – Diana előrehajolt. – Megállapodtunk Victorral. Azt mondtad, engedelmes leszel.

A gyomrom összerándult. A szülés utáni fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit a hangjában hallottam.

Néhány órával korábban még azt hittem, végre megváltozott. A lakásában egy lezárt pohár vizet tett elém, és úgy beszélt, mintha valóban aggódna értem.

– Leila, nézd meg, hogy nézel ki – mondta. – Folyton férfiruhában jársz, és mégis alig keresel valamit sofőrként.

– Miért hívtál ide?

– Csak segíteni akarok.

A pohár fóliája sértetlen volt, mégsem értem hozzá. Diana soha nem volt kedves ok nélkül.

Aztán kinyílt az ajtó, és belépett Victor. Vastag aranyórát viselt, amely minden mozdulatnál a csuklójához koppant.

– Ő a lányom – mosolygott Diana. – Még érintetlen, ahogy kérte.

Felálltam.

– Elmegyek.

– Nem mész sehová – felelte Diana, és az ujjaival a karomba mart. – Tartsd boldogan Victort, és többé nem kell aggódnod a tandíj miatt.

Victor megragadta a csuklómat.

– Ne játssza a szemérmeset.

Kitéptem magam, és az előszobából a hátsó folyosóra rohantam. A cipőm lecsúszott a sarkamról, de nem álltam meg érte. Egy sötét helyiségben találtam menedéket. A sarokban egy férfi állt, kezében rézszínű öngyújtóval. Az öngyújtó fedele minden lélegzetvételnél halkat kattant.

– Menjen ki – mondta.

– Kérem, csak egy percet.

A férfi közelebb lépett. Nem láttam az arcát, csak a vállának körvonalát és a dohányfüst keserű szagát.

A folyosón Diana kiabált.

– Minden szobát nézzetek át!

Visszatartottam a lélegzetem. A férfi keze a karomhoz ért. Meg kellett volna rémítenie, de nem taszított el. Ettől még jobban megijedtem.

– Engedjen el – suttogtam.

– Maga rohant ide hozzám – felelte hidegen.

– Nem tudtam, ki van bent.

– Most már tudja.

A következő pillanatban a léptek eltávolodtak. Én pedig elrohantam, mielőtt az arcát megláthattam volna.

Kilenc hónappal később megszületett a fiam.

A szülésznő mosolygott, miközben a gyermek felsírt.

– Egészséges kisfiú.

Aztán Diana betört a kórterembe Victorral együtt.

– Most már nem futhatsz el – mondta.

A kezem ökölbe szorult a takarón.

– Maggie, vidd el őt – súgtam a barátnőmnek. – Bárhová, csak ne hagyd, hogy Diana megtalálja.

Maggie a mellkasához ölelte a babát.

– És veled mi lesz?

– Majd utánatok megyek.

Nem tudtam, hogy a folyosó túloldalán valaki már a gyermekem véréről beszél. Nem tudtam, hogy az idegen férfi családja közeledik felénk. Csak azt tudtam, hogy Victor ismét felém nyújtja a kezét.

Ekkor az ajtó előtt egy ősz hajú férfi jelent meg, kezében gondosan összehajtott orvosi iratokkal. Rám nézett, aztán a sárga takaró üres helyére, és lassan kihúzott a mappából egy lezárt lapot…

2. RÉSZ

A férfi ujja már a lezárt lap szélén pihent, amikor a folyosóról éles csengés hallatszott. Egy ápoló rohant el mellettünk, karjában vérrel átitatott pólyával.

– Azonnal hívják a kezelőorvost! – kiáltotta. – A csecsemő vércsoportja ritka, és sürgős vérre van szükség!

Az ősz hajú férfi arca megfeszült.

– Melyik csecsemőről beszél?

– A kisfiúról, akit egy nő hozott be ma hajnalban. A vérvizsgálatot kétszer megismételtük. Nulla negatív, a különleges változat.

– Ez lehetetlen – suttogta a férfi.

Victor idegesen hátralépett.

– William, miért érdekelne ez magát?

Az öregember felé fordult.

– Mert az ilyen vércsoport a Sterling családban öröklődik.

A név úgy csapott belém, mint egy váratlan ütés. Sterling. A férfi a sötét szobában, a rézszínű öngyújtóval. A hangja. A kezének melege.

Nem. Ez nem lehetett ugyanaz az ember.

William odaszólt az orvosnak.

– Hol van a gyermek?

– A csecsemőosztályon. A barátnője adta át nekünk, mert vérre volt szüksége.

– Paternitási vizsgálatot kérek.

Victor Diana felé fordult.

– Maga azt mondta, a lány egyedül van.

– Nem tudtam, hogy gyereke lesz! – védekezett Diana. – Én csak a megállapodást akartam teljesíteni.

– Miféle megállapodást? – kérdezte William.

Diana elhallgatott.

Én ekkor kihasználtam a pillanatot, és kimásztam az ágyból. A térdem remegett, a kórházi köntös alja pedig a bokám köré csavarodott. A mosdó ajtajánál egy rozsdás kilincs felsértette a tenyeremet, de nem éreztem a fájdalmat.

Maggie már nem volt a folyosón.

A fiam eltűnt.

Azt hittem, Victor emberei vitték el. Azt hittem, az egész életemet elvesztettem egyetlen délelőtt alatt.

A hátsó kijáraton át jutottam ki. A februári eső az arcomba vágott, és a kórházi papucs minden lépésnél lecsúszott a lábamról. A buszmegállóban egyetlen bankjegy sem volt nálam.

Maggie két órával később talált rám egy zárva tartó pékség eresze alatt.

– A gyerek nálam van – mondta, és a kabátja alatt felmutatta a sárga takarót. – De a kórházban egy család magához vette. Azt mondták, az apa rokonsága.

– Az apa? – A hangom elcsuklott. – Nem tudom, ki az.

Maggie megfogta a vállamat.

– Akkor derítsük ki.

– Hogyan? Nincs pénzem, nincs lakásom, Diana pedig mindenhol megtalál.

– Van végzettséged.

– Egy papír nem hozza vissza a fiamat.

– De bejuttathat oda, ahol ő van.

Egy hét múlva jelentkeztem a Sterling család gyermekfelügyelői állására. A pályázatban feltüntettem a kisgyermeknevelői végzettségemet, a gyakorlati bizonyítványomat, és azt, hogy újszülöttekkel is dolgoztam.

A kastély kapuja előtt, március elején, a fémrácsok mögött hófoltok olvadtak. A portás végigmért.

– Maga jött a gyermekfelügyelői állás miatt?

– Igen.

– Tudja, kinek a gyermekéről van szó?

– A Sterling örököséről.

A portás félrenézett.

– Akkor készüljön fel. Itt mindenki hazudik valamit.

A hallban márványpadló csillogott, a kandalló fölött pedig egy fiatal férfi portréja függött. A férfi komolyan nézett a festményről, ujjai között rézszínű öngyújtót tartott.

A levegő bennem rekedt.

Alexander Sterling volt az. A férfi abból a sötét szobából.

Az emeleti lépcsőn William állt, mellette Diana. Diana úgy tett, mintha nem ismerne, de a szája sarkában megrezdült az izom.

– Leila? – kérdezte William.

Alexander megfordult.

A tekintete találkozott az enyémmel, és az öngyújtó kiesett a kezéből.

– Maga – mondta.

Diana gyorsan közbevágott.

– Ő csak egy képzetlen lány, akit ismerek. Nem alkalmas erre a munkára.

– Akkor miért jelentkezett? – kérdezte Alexander.

– Mert pénzre van szüksége – felelte Diana. – Az ilyen emberek bármit elvállalnak.

Éreztem, ahogy a körmeim a tenyerembe mélyednek.

A második emeletről ekkor csecsemősírás hallatszott.

A hang egyetlen másodperc alatt kettévágta a szívemet. Nem tudtam bizonyítani, hogy a gyermekem az. Mégis biztos voltam benne.

Alexander közelebb lépett.

– Miért néz rám úgy, mintha ismerne?

– Talán azért, mert maga is ismer engem.

A szemében először jelent meg valami a hidegség mögött. Nem emlékezett az arcomra. De a hangomra igen.

William a zsebéből elővette a vizsgálati eredményt.

– Alexander, a gyermek vérvizsgálata miatt újabb tesztet kell végeznünk. És van még valami, amit tudnod kell.

– Mit?

William rám nézett.

– A gyermek anyjának neve szerepel a kórházi nyilvántartásban. De ezt a nevet valaki szándékosan megpróbálta eltüntetni…

3. RÉSZ

– Ki próbálta eltüntetni a nevét? – kérdezte Alexander.

William nem válaszolt azonnal. A dolgozószobában álló óra hangosan kattogott, minden ütése úgy szólt, mint egy közeledő ítélet. Az asztalon ott feküdt a lezárt orvosi mappa, mellette az én jelentkezési lapom.

– Leila neve szerepel az eredeti felvételi lapon – mondta végül. – Valaki azonban később kicserélte az oldalt, és egy ismeretlen anyát írt be helyette.

Diana elsápadt.

– Ez nevetséges.

– Akkor miért ismeri a kórház az ön kézírását? – kérdezte William.

Maggie az ajtóban állt. Nem engedtem, hogy egyedül jöjjek a kastélyba. A táskájában ott voltak a kórházi másolatok, amelyeket a szülés után titokban szerzett meg.

Alexander rám nézett.

– Maga azt mondta, nem ismer engem.

– Nem ismertem a nevét – feleltem. – Csak egy férfit ismertem egy sötét szobából, aki egy rézszínű öngyújtót kattogtatott.

Alexander arca megváltozott.

– Aznap este én voltam a házban.

– Tudom.

– Nem láttam az arcát.

– Én sem láttam a magáét.

A szobában olyan csend lett, hogy hallottam a kandallóban pattogó fát.

William felnyitotta a mappát.

– Elvégeztük a paternitási vizsgálatot. Két független laboratórium eredménye ugyanaz.

Alexander a papírra nézett.

– Mondja ki.

William hangja megremegett.

– A gyermek az ön fia. A biológiai egyezés kilencvenkilenc egész kilencvenkilenc százalék.

A térdem megroggyant. Nem azért, mert meglepődtem. Hanem mert végre valaki kimondta azt, amit a szívem az első sírás óta tudott.

– Hol van? – kérdeztem.

Alexander felém fordult.

– A szobájában. Azt hittük, az anyja elhagyta.

– Nem hagytam el! – kiáltottam. – Én kértem, hogy vigyék el, mert Diana és Victor el akartak adni engem!

Diana hátrálni kezdett.

– Hazudik.

Maggie elővette a telefonját.

– Akkor hallgassuk meg együtt.

Megnyomta a gombot. A készülékből Diana hangja szólt, tisztán és könyörtelenül.

– Tartsd boldogan Victort, és többé nem kell aggódnod a tandíj miatt.

Victor hangja követte.

– A lány mennyit ér?

Alexander mozdulatlanul hallgatta. Az arca fokozatosan szürkült el.

– Ez a felvétel a lakásomban készült – mondta Diana.

– Nem – felelte Maggie. – A biztonsági rendszer automatikusan mentette a hangot. És van rajta időbélyeg.

Diana Alexanderhez fordult.

– Nem tudtam, hogy a gyermek a magáé. Csak pénzt akartam. Leila soha nem volt hálás semmiért.

Alexander olyan halkan kérdezte, hogy mindenki hallotta:

– Maga adta el az anyját?

Diana nem felelt.

William az asztalra tette a bizonyítékokat.

– A kórház kamerafelvételein látszik, hogy Diana embere elküldte Maggie-t a hátsó kijárathoz, miközben a gyermeket átvitték a családi osztályra. Ez nem véletlen volt.

Alexander a gyermek szobája felé nézett.

– Leila, bocsánatot kérek.

– A fiamat akarom.

– Most azonnal odaviszlek.

Már indultunk volna, amikor Alexander telefonja megszólalt. Egy ügyvéd hívta.

– Uram – mondta a hang –, most kaptuk meg a kórház régi nyilvántartását. Van rajta egy másik aláírás is. Nem Diana írta alá.

– Kié? – kérdezte Alexander.

Az ügyvéd hosszú ideig hallgatott.

– Az ön édesapjáé. És a dokumentum szerint a gyermeket nem most találták meg. William Sterling már a születése előtt tudott róla…