4. RÉSZ — A férjem családja havi négyezer eurót követelt tőlem, de amikor beléptem a tárgyalóterembe, az anyósa elfehéredett

4. RÉSZ

— Ki próbálta meg eladni? — kérdeztem.

A tárgyalóterem folyosóján mindenki egyszerre kezdett beszélni. Monique a fiát szólította, Gérard a telefonját kereste, az ellenfél ügyvédje pedig hátrált egy lépést, mintha már nem akarna közük lenni hozzájuk.

Élodie a füléhez szorította a készüléket.

— Igen. Értem. Küldjék át azonnal a dokumentumokat.

Julien felé fordult.

— Az adásvételi kísérlet az ön elektronikus azonosítójáról indult.

— Ez lehetetlen — mondta Julien.

— Ön szerint ki használta?

— Nem tudom.

— Akkor majd a nyomozók kiderítik.

Julien végre rám nézett. Az arcán eltűnt az a fölény, amelyet hónapokon át viselt.

— Claire, kérlek, hallgass meg.

— Évekig hallgattalak.

— Nem akartam, hogy ez így alakuljon.

— De pontosan így tervezted.

— A villa nem csak az én hibám volt.

— A nevem szerepelt rajta.

— Sophie tudott mindenről.

— Akkor hívd fel őt.

Julien elővette a telefonját, de a képernyőn csak egy üzenet villogott. Sophie írta: „Ne keress többé. A rendőrségen mindent elmondok.”

Julien keze megremegett.

Az ügyvédje ekkor odalépett hozzá.

— Többé nem képviselem önt ebben az ügyben.

— Nem hagyhat el most!

— Már nem polgári vitáról beszélünk.

A rendőrök elvették Julien telefonját és a szülei készülékét. Monique még mindig engem hibáztatott.

— Te tetted tönkre a családot!

— Nem — feleltem. — Ti tettétek tönkre, amikor a bizalmamat üzleti tervnek néztétek.

Aznap este a rendőrség átvizsgálta a boulogne-i lakást. A nappali szőnyegére egymás mellé kerültek a merevlemezek, mappák, pecsétek és bankszámlakivonatok.

Aztán előkerült egy kis diktafon.

Az én régi dolgozószobám fiókjából.

Élodie kérésére a nyomozó lejátszotta a felvételt. Julien hangja szólt belőle, tisztán, közelről.

— Ha Claire aláírja, hogy a szüleim eltartottjai, a pénzmozgások rendben lesznek. Ha nem írja alá, a bíróság majd rákényszeríti. A legrosszabb esetben elválik, de addigra a villa Sophie nevére kerül.

A szobában senki sem mozdult.

Julien a falnak támaszkodott.

A saját hangját hallotta, nem a felvételen szereplő gonosz idegenét. Az ő hangja volt. Az ő hangsúlya. Az a türelmes, puha tónus, amellyel nekem esténként azt mondta, hogy minden rendben lesz.

— Kapcsold ki — suttogta.

— Te mondtad ezeket — feleltem.

— Nem emlékszem.

— Én emlékszem helyetted is.

Másnap reggel a lakásból kiköltöztették Monique-ot és Gérard-t. A szobájukban egyetlen dolog maradt a helyén: egy bekeretezett fénykép, amelyen Julien gyerekként az apja vállán ült.

A fal üres foltja körül tisztább volt a festék.

A konyhában pedig ott állt a borostyánszínű merőkanál, amelyet évekkel korábban kulcstartóvá alakítottam. A peremén egy vékony repedés futott végig. Évek óta magammal hordtam, amikor féltem dönteni.

Most először nem féltem.

A bíróság ideiglenesen zárolta a villát, a bankszámlákat és a Valmont Tanácsadó Kft. vagyonát. A nyomozás hónapokig tartott. Kiderült, hogy Gérard írta alá a vállalat alapító iratait, Monique gyűjtötte össze a pénzügyi leveleimet, Julien pedig Sophie-val együtt rendezte a hamis átutalásokat.

Sophie vallomása nélkül is volt elég bizonyíték, de az ő beszámolója tette teljessé a képet.

Elmondta, hogy Julien két éve ígérte neki: hamarosan elválik tőlem, és a Saint-Cloud-i villában kezdenek új életet. Azt hitte, a pénz egy sikeres ingatlanüzletből származik.

Amikor megtudta az igazat, ő is elmenekült.

Én nem éreztem elégtételt.

Csak fáradtságot.

A tárgyalások és a nyomozás alatt egy kis bérelt lakásba költöztem Párizs déli részén. Az első héten még minden reggel arra ébredtem, hogy valaki a folyosón járkál. Aztán megszoktam a csendet.

Három hónappal később visszamentem dolgozni. A vállalat vezetője nem kérdezte, miért történt mindez. Csak egy új irodát adott, nagy ablakkal, és azt mondta:

— Most már olyan helyen dolgozzon, ahol senki nem férhet hozzá a magánügyeihez.

Az első fizetésemből nem ruhát vettem, és nem is utazást foglaltam. Kifizettem minden tartozást, lezártam a régi közös számlát, majd vettem egy keskeny íróasztalt a hálószoba mellé.

A fiókjában tartottam a borostyánszínű merőkanál-kulcstartót.

Nem azért, hogy emlékeztessen Julienre.

Hanem arra, hogy egyszer már megmentett attól, hogy tovább hazudjak magamnak.

Hat hónappal később megérkezett az első hó. A párizsi háztetők fehérré váltak, és a lakásomban fahéj illata terjengett. A húgom, Amélie, a konyhaasztalnál ült a kisfiával, Lucasszal.

Lucas rajzolt valamit.

— Ez mi? — kérdeztem.

— Egy ház — felelte.

— Miért nincs rajta kerítés?

A fiú rám nézett, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb kérdése.

— Mert akkor bárki bejöhet.

Elmosolyodtam.

— És ha valaki rosszat akar?

— Akkor becsukjuk az ajtót.

A mondat egyszerűsége mélyebbre hatolt, mint bármelyik ügyvédi érvelés.

Később, amikor Amélie hazavitte Lucast, új üzenet érkezett. Julien írta a börtönből, ahol az előzetes letartóztatását töltötte.

„Nem akarom, hogy így érjen véget a házasságunk. Még mindig szeretlek. Ha visszavonod a vallomásod, mindent jóvátehetek.”

Sokáig néztem a képernyőt.

Régen azonnal válaszoltam volna. Megmagyaráztam volna neki, hogy mit érzek, mit szeretnék, mitől félek. Most azonban csak egyetlen mondatot írtam.

„Nem a vallomásom rombolta le az életünket. A döntéseid tették.”

Ezután töröltem az üzenetet, és letiltottam a számát.

A válás néhány héttel később jogerőre emelkedett. A bíróság megállapította a csalást, a hamisítást és a közös pénzek eltulajdonítását. A Saint-Cloud-i villát értékesítették, és a visszaszerzett összegből jelentős részt visszakaptam. Monique és Gérard elveszítették a megtakarításaikat, Julien pedig hosszú szabadságvesztést kapott.

Nem mentem el az ítélethirdetésre.

Azt a napot inkább az új irodámban töltöttem, ahol egy fiatal könyvelőnek segítettem felkészülni az első nagy tárgyalására. Délben kimentem az utcára. A hó elolvadt a járdán, az emberek siettek, a város pedig ugyanúgy lélegzett, mintha semmi sem történt volna.

A zsebembe nyúltam, és megérintettem a repedt kerámiát.

Aznap este a kulcstartót feltettem az új lakásom bejárati kulcsára. Nem rejtettem el többé fiókban.

Amikor bezártam az ajtót, a repedés finoman nekikoccant a zárnak.

Most már én döntöttem el, kit engedek be.