A maffiafőnök idegen nyelven alázott meg a vendégek előtt, de amikor válaszoltam, hirtelen eltűnt az arcáról a mosoly

A férfi még nevetett, amikor a vízkancsót az asztal közepére tettem, de a következő pillanatban minden fegyveres tekintet rám szegeződött.

A kancsó alja tompán koppant a diófa asztalon. A hang végigfutott a kilences boksz körüli bársonyos félhomályon, és egyetlen másodpercre még a zongora is elhallgatott.

Dominic Russo rám nézett.

Nem az a fajta pillantás volt, amitől egy nő elpirul. Inkább olyan, mintha egy iratot vizsgált volna, amelyről el kell döntenie, fontos-e egyáltalán.

Én azonban már nem hajtottam le a fejem.

– A padló túl piszkos ahhoz, hogy megnyaljam – mondtam nápolyi tájszólásban.

A sebhelyes férfi szája félig nyitva maradt.

– Mit mondtál? – kérdezte.

Dominic nem fordult el rólam. A poharában a bor lassan körbeforgott, és vörös csíkot hagyott a kristály oldalán.

– Azt mondta, hogy a padló túl piszkos – felelte Dominic halkan.

– És a pénztárcád sem elég vastag ahhoz, hogy megvásárold a méltóságomat – folytattam. – Tartsd meg a száz dollárodat. Inkább vegyél rajta egy kis modort.

A csend olyan hirtelen zuhant ránk, hogy hallottam a konyha felől a tányérok csattanását. A tenyerem izzadt, de nem engedtem, hogy a kezem remegjen. Tisztában voltam vele, kivel beszélek. Dominic Russo nevét mindenki ismerte a városban, még azok is, akik úgy tettek, mintha nem hallották volna.

A férfiak keze a zakójuk közelébe mozdult.

Dominic felemelte az egyik kezét.

– Nyugalom.

Azt hittem, most parancsot ad. Ehelyett előrehajolt, és egy rövid, éles nevetés tört ki belőle. Nem gúnyos volt. Ez volt benne a legijesztőbb.

– Mi a neved? – kérdezte angolul.

– Maya, uram.

– Csak Maya?

– Ma este ez is elég.

A szája sarkában újra megjelent az a mosoly, de most már nem tudtam eldönteni, játék vagy fenyegetés van-e benne.

– Hozd ki a kaviárt – mondta. – És a két üveg bort.

– Örömmel.

Megfordultam, és nem siettem. A hátamba fúródó tekintetek ellenére a vállam egyenes maradt. Csak akkor vettem észre, hogy a kötényem zsebében valami keményen a combomhoz nyomódik: Sophie apró, sárga műanyag csillaga volt, amelyet még évekkel korábban varrtam a zseb belsejébe, hogy szerencsét hozzon neki.

A csillag egyik sarka felszakította a bőrt.

Ez legalább valódi fájdalom volt.

A pultnál Henry már várt rám, arca olyan színű lett, mint a mosatlan porcelán.

– Te teljesen megőrültél? – sziszegte.

– Csak beszélgettem vele.

– Nápolyiul sértegetted Dominic Russót.

– Ő kezdte.

– Az emberek, akik ilyen férfiakkal kezdenek vitát, általában nem fejezik be a műszakot.

A konyha melege az arcomba csapott. A séf, Leonard, egy tál fekete kaviárt tolt elém, miközben a vállam fölött a kilences bokszot figyelte.

– Maya – mondta halkan –, ha baj van, menj a hátsó kijáraton át.

– És Sophie gyógyszereit ki fizeti ki?

Leonard elhallgatott. Tudta, hogy nincs válasza.

A telefonom rezgett a kötényzsebemben. Üzenet volt a gyógyszertárból: az utolsó receptem még mindig kiegyenlítetlen. A kijelzőn ott villogott a tartozás összege. Éppen annyi, amennyit Dominic az imént a földre akart dobni.

Visszatettem a telefont.

Nem sírhattam. Nem itt.

Elindultam a kilences boksz felé, egyik kezemben a tálcával, a másikban a borral. Dominic éppen a telefonját nézte. Amikor odaértem, felemelte a szemét.

– Tedd le – mondta.

Letettem a tálcát.

– Mielőtt elmész, kérdeznék valamit.

– Ha a vacsoráról van szó, válaszolok.

– Nem a vacsoráról van szó.

Az ujjával megérintette a pohara szárát.

– Honnan ismered ezt a nyelvet?

A gyomrom összerándult. Öt év Nápolyban. Egy anya, aki egy rossz férfi után utazott el. Egy lépcsőház, ahol mindenki tudta a másik titkát. És egy éjszaka, amelyről soha nem beszéltem senkinek.

Dominic közelebb hajolt.

– Maya, honnan tudod, hogy én mit mondtam?

Mielőtt válaszolhattam volna, a bejárati ajtó kinyílt, és egy esőkabátos nő lépett be, kezében egy barna bőrmappával. Henry azonnal elsápadt, a nő pedig egyenesen hozzám indult, miközben a mappa zárját kioldotta…

RÉSZ 2

A nő még a kilences bokszhoz sem ért, amikor Dominic felállt. A mozdulat olyan gyors volt, hogy a széke lába végigkarcolta a padlót.

– Ki küldött? – kérdezte.

A nő nem felelt neki. Csak rám nézett.

– Maga Maya Varga?

A név hallatán a mellkasom összeszorult. A vendéglőben mindenki hallgatózott, még azok is, akik a tányérjukat bámulták.

– Igen.

– Beszélnünk kell.

Dominic az asztal és közénk lépett.

– Velem kell beszélnie.

– Nem – mondta a nő. – Magával már beszéltem eleget, Russo úr.

A sebhelyes férfi előrelépett, de Dominic újra felemelte a kezét. A nő ekkor előhúzott egy igazolványt a kabátja belső zsebéből. Nem láttam rajta minden részletet, de a jelvény fémje megvillant a csillár fényében.

– Dana Keller nyomozó – mondta. – Maya, ezt a mappát csak maga veheti át.

– Miért?

– Mert magának szól.

Dominic tekintete rám siklott. Már nem volt benne kíváncsiság. Csak számítás.

– Nem ismerem ezt a nőt – mondtam.

– De én ismerem magát – felelte Dana. – Legalábbis azt a nevet, amelyet tizenhat éves korában használtak Nápolyban.

A tálca súlya hirtelen nehezebb lett a kezemben. A gyerekkori nevem ott lüktetett a fejemben, pedig nem mondta ki.

– A húgomról van szó? – kérdeztem.

– Sophie biztonságban van?

– Otthon. Miért?

Dana Dominicre pillantott.

– Akkor reméljük, hogy ma este is ott marad.

A vér kiszaladt az arcomból.

– Mit akar tőle?

– Én nem akarok semmit – mondta Dana. – Valaki más akarja. És ez a mappa magyarázatot ad arra, miért került maga hónapok óta megfigyelés alá.

Dominic hangja nyugodt maradt.

– Hagyjon minket.

– Maga hagyja abba a fenyegetést – vágott vissza Dana. – A felvételek alapján ez az étterem nem magánterület az ön számára.

Henry a pult mögött úgy állt, mintha gyökeret eresztett volna. Leonard letette a kését. A vendégek között valaki elejtett egy villát.

Dana a barna mappát felém nyújtotta.

– Nyissa ki.

Nem mozdultam.

– Ha benne van valami, amit nem akarok látni?

– Akkor legalább tudni fogja, mitől kell félnie.

– És ha maga hazudik?

– Akkor Dominic Russo megkéri az ügyvédjét, hogy holnap reggelre tüntessen el engem.

Dominic hidegen elmosolyodott.

– Sokkal bátrabb, mint amilyennek látszik.

– Maga pedig sokkal kevésbé érinthetetlen, mint ahogy szeretné – mondta Dana.

A szívem vadul vert. A kötényembe varrt műanyag csillag sarka újra belém fúródott, mintha emlékeztetne rá, hogy még mindig van miért talpon maradnom.

Átvettem a mappát.

Vékony volt, mégis úgy éreztem, mintha egy egész élet súlya nehezedne rá. A fedelén csak egy dátum állt. A dátum, amikor az anyám eltűnt Nápolyból.

Dominic ezt meglátta.

– Ismered ezt a dátumot?

– Nem.

– Hazudsz.

– Akkor miért kérdezed?

A szemében egy pillanatra valami átvillant. Nem harag. Felismerés.

Dana az ajtó felé nézett.

– Öt percünk van. Utána az emberei bezárják a hátsó utcát.

– Kik? – kérdeztem.

– Azok, akik már egyszer megpróbálták elhallgattatni magát.

– Engem soha senki nem próbált elhallgattatni.

Dana hangja elcsendesedett.

– Maya, a húga gyógyszereit ma este valaki kifizette.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Én nem fizettem ki.

– Tudom.

Dominic ránézett Danára.

– Mennyit tudsz?

– Eleget ahhoz, hogy tudjam: a lány nem véletlenül dolgozik itt.

– Ne beszélj rólam úgy, mintha nem lennék jelen.

– Akkor olvasd el a papírt.

A vendéglő most már teljesen elnémult. A zongorista a billentyűk fölött tartotta a kezét. Az eső patakokban futott végig a golyóálló ablakokon.

Kinyitottam a mappa fémkapcsát.

Az első lapon egy régi fénykép feküdt. Egy férfi állt rajta egy nápolyi sikátorban, kezében egy újszülött csecsemővel. Az arcát félig eltakarta az árnyék, de a csuklóján látszó fekete-fehér tetoválást azonnal felismertem.

Ugyanaz a jel volt, amelyet gyerekkoromban egy férfi viselt a pékség mögötti ajtónál azon az éjszakán.

Dominic közelebb lépett.

– Ki az? – kérdezte.

Az ujjam a fénykép széléhez ért.

Dana ekkor kivett egy hangrögzítőt a zsebéből.

– A kép semmi ahhoz képest, amit most hallani fogsz.

Megnyomta a gombot.

A készülékből recsegés tört elő, majd egy férfihang szólalt meg. Ismertem ezt a hangot. Túl jól.

– A lányt ma este hozzátok. A Russo fiú nem tudhatja meg, hogy életben maradt…

RÉSZ 3

A hang a következő szónál elakadt, de addigra már mindent megértettem.

A pohár kiesett a kezemből, és szilánkokra tört a lábam mellett. A bor végigfolyt a cipőm bőrén, mégsem éreztem semmit.

– Állítsd le – mondta Dominic.

Dana nem mozdult.

– Hallgasd végig.

A felvételen ajtó csapódott, majd ugyanaz a hang folytatta:

– A lány neve Maya Varga. Az anyja azt hitte, eltűnhet vele. Ha a gyerek felnő, bizonyíték lesz arra, hogy a Russo család régi öröksége nem halt ki vele együtt.

Dominic megmerevedett.

– Ez lehetetlen.

– Nem az – felelte Dana.

A hangrögzítőből egy másik férfi kérdezte:

– És a Russo fiú?

– Ő semmit sem tud. Azt mondták neki, az apja egyetlen gyermeke meghalt. Hagyjuk, hogy ezt higgye.

A felvétel elhallgatott.

A világ egyszerre lett túl éles. Láttam a törött üvegben a csillár fényét, hallottam a konyha elszívóját, éreztem a műanyag csillag kemény szélét a zsebemben.

Dominic rám nézett.

– Maya…

– Ne mondd ki a nevem úgy, mintha most találkoznál velem először.

– Te voltál az a gyermek?

Dana elővett egy másik iratot.

– Az anyakönyvi nyilvántartás szerint Maya Varga születési adatai megegyeznek azzal a titkos kórházi bejegyzéssel, amelyet huszonhat évvel ezelőtt töröltek.

– Ez nem bizonyít semmit – mondta Dominic.

– A genetikai vizsgálat viszont igen.

A nő egy lezárt eredményt tartott a kezében.

Dominic nem nyúlt érte.

Én vettem át.

A papír tetején két név állt. Az enyém és Dominic Russo neve. A valószínűségi érték olyan magas volt, hogy a szemem előtt elmosódtak a számok.

– Mondd ki – suttogta Dominic.

Dana rám nézett.

– A vizsgálat szerint Dominic Russo a biológiai apád.

Senki nem vett levegőt.

Dominic hátralépett, mintha meglökték volna. A sebhelyes férfi arcáról eltűnt minden szín.

– Az apám azt mondta, a gyermek meghalt – mondta Dominic.

– Az apád hazudott – felelte Dana. – Az anyád elmenekült veled, de valaki megtalálta őt.

– Ki?

Dana lassan a felvételre mutatott.

– A te nagybátyád, Salvatore Russo. Ő irányította a régi hálózatot, és ő fizette azokat, akik elválasztottak benneteket.

Dominic ökölbe szorította a kezét.

– Salvatore tizenkét éve halott.

– A módszerei nem haltak meg vele.

Rám nézett.

– Azért dolgozol itt, mert a családod adósságai valakihez kerültek. Sophie gyógyszereit azért fizették ki, hogy figyelhessenek téged. Aki megtalált, biztos akart lenni benne, hogy egyedül maradsz.

– Ki?

Dana válasz helyett a telefonját emelte fel. A kijelzőn egy friss üzenet jelent meg.

A húgod lakásából érkezett.

Csak három szó állt rajta: „Ne gyere haza.”

A lábam megingott.

– Sophie!

Dominic megragadta a karomat, de én kirántottam magam.

– Ne érj hozzám!

– Ki kell jutnunk innen.

– Most jutott eszedbe, hogy a családod veszélyes?

– Maya, én nem tudtam rólad.

– De most már tudsz.

Dana az ajtó felé intett. Odakint egy fekete autó állt az esőben, motorja járt. A sofőr nem mozdult, mégis tudtam, hogy vár valakire.

Dominic előhúzta a telefonját.

– Hívd a húgodat – mondta.

– Már hívtam.

A kijelzőn újra megjelent egy üzenet. Ezúttal egy ismeretlen számról.

„Ha meg akarod találni Sophie-t, egyedül gyere a régi pékséghez.”

A régi pékséghez.

A helyhez, ahol gyerekkoromban utoljára láttam az anyámat.

Dominic elolvasta az üzenetet, és az arca lassan megváltozott.

– Ez csapda.

– Lehet.

– Nem mehetsz oda.

– A húgom ott lehet.

– Akkor veled megyek.

– Nem kértelek.

– Nem is engedélyt kértem.

Dana a kezébe nyomott egy második telefont.

– Menjetek a hátsó kijáraton. Én küldök erősítést.

– Rendőrséget? – kérdeztem.

– Nem csak rendőrséget.

Dominic a sötét ablakon át a fekete autót figyelte.

– Mit akarnak tőlem?

Dana hangja egészen halk lett.

– Nem tőled, Dominic. Tőle.

A zsebemben a műanyag csillag recsegve kettétört.

Odakint egy másik autó fékje csikordult fel.

És Dominic még nem tudta, hogy a legrosszabb hír nem a pékségnél vár ránk, hanem közvetlenül mellette…