4. RÉSZ — Hajnali ötkor a vezérigazgatóm az ajtómnál állt, és amit kimondott, attól a keze is megremegett

4. RÉSZ

– Ki kapta meg? – kérdeztem.

A jogtanácsos hangja elcsuklott.

– Az egész igazgatótanács. A részvényesek. És a rendőrség.

Victoria az ablakhoz lépett. Odakint világosodni kezdett, de a hajnal fénye nem hozott megkönnyebbülést. Csak megmutatta, mennyire fáradtak vagyunk.

– Richard tud erről? – kérdeztem.

– Még nem. A fájlokat öt óra harminc perckor küldték ki. Most hat óra tizenkettő van.

Victoria rám nézett.

– Akkor van kevesebb mint egy óránk.

– Mire?

– Hogy ne engedjük neki újra átírni a történetet.

A jogtanácsos, Marcus Hale, tíz perc múlva érkezett. Nem viselt zakót, csak egy sötét pulóvert és esőtől nedves cipőt. A kezében két telefont tartott, és már a bejáratnál rázta a fejét.

– Richard felhívott – mondta.

– Mit akar? – kérdeztem.

– Azt, hogy adjam át neki a dossziét.

– És te mit mondtál?

Marcus a szemembe nézett.

– Hogy többé nem vagyok az ügyvédje.

Victoria lehunyta a szemét, mintha ez lett volna az első jó hír, amelyet hosszú idő óta hallott.

– Szükségünk van a felvétel eredeti példányára – mondta Marcus. – Nem másolatra.

– A memóriakártyán van.

– Akkor nem visszük magunkkal. Előbb készítünk róla hiteles másolatot, és elküldjük három külön helyre.

A konyhaasztalon dolgoztunk. A számítógép ventilátora zúgott, a kávéfőző pedig kétszer is leállt, mert elfelejtettem megtölteni vízzel. Marcus minden fájlt külön ellenőrzött. Victoria közben az ablaknál állt, és az utcát figyelte.

– Nathan – szólalt meg –, ne haragudj rám.

– Haragszom.

– Tudom.

– De már nem tudom, kire.

– Rám nyugodtan.

Megfordult.

– Meg kellett volna mondanom az igazat.

– Igen.

– Akkor talán megmenthettem volna valamit.

– Emmát nem tudtad volna megmenteni.

Victoria arca megfeszült.

– De téged igen.

Ekkor Marcus bekapcsolta a hangrögzítőből kinyert fájlt. Richard hangja töltötte be a konyhát.

„Nathan soha nem fogja megérteni. Ha megtudja, hogy Emma a testvére, akit az apja évekkel korábban eltitkolt, minden összeomlik. Victoria pedig túl gyenge ahhoz, hogy megvédje a céget.”

Megmerevedtem.

– Mit mondott? – kérdeztem.

Marcus leállította a felvételt.

Victoria a szék támlájába kapaszkodott.

– Emma a féltestvéred volt.

A mondat után hosszú csend maradt.

Azt hittem, már nem lehet újabb igazság, amelyik fájdalmasabb az előzőnél. Tévedtem.

– Az apám tudott róla?

– Igen – mondta Victoria. – Richard tudta. Emma is tudta. Én csak hónapokkal a baleset előtt jöttem rá.

– És te?

– Én akkor még nem tudtam. Anyád soha nem beszélt róla.

Leültem. A térdem remegett.

Évekig úgy gyászoltam Emmát, mint egy távoli barátot, akinek az életét túl későn ismertem meg. Most hirtelen kiderült, hogy a testvérem volt. Az a nő, akinek az utolsó hangja a telefonomon maradt.

Marcus ekkor új üzenetet kapott.

– Richard elindult ide – mondta.

– Ide?

– Azt írja, ha nem adjuk át a bizonyítékot, gondoskodik róla, hogy te kerülj börtönbe.

– Már késő – feleltem.

– Nem, Nathan. Most kezdődik.

Fél órával később három rendőrautó állt meg a ház előtt. Nem engem jöttek elvinni. Marcus a lépcsőházban átadta nekik a fájlok hiteles másolatát, az eredeti memóriakártyát és a hangrögzítőt.

Richard is megérkezett.

A fekete autója a járda mellett fékezett, ő pedig kiszállt belőle egy tökéletesen szabott kabátban. A telefonját a kezében tartotta, és még akkor is mosolyogni próbált, amikor meglátta a rendőröket.

– Ez félreértés – mondta. – Nathan ellopott üzleti adatokat.

Marcus elé állt.

– Richard, az ügyvédi megbízásodat megszüntettem.

– Te nem teheted ezt.

– Már megtettem.

Victoria mellém lépett.

Richard mosolya lassan eltűnt.

– Te hoztad őt magaddal? – kérdezte.

– Nem – felelte Victoria. – Ő maga állt mellém.

Richard rám nézett.

– Nathan, hallgass rám. Emma baleset volt. Victoria manipulatív, megtévesztett téged.

– Akkor miért van a hangod a felvételen?

Az arca megváltozott.

– Milyen felvételen?

Marcus elővette a telefonját, és elindította a beszélgetést. Richard saját hangját hallotta, ugyanazokat a mondatokat, amelyeket hónapokig mások előtt tagadott.

„Ha Nathan rájön, ki volt Emma, mindannyian elveszítjük a céget.”

Richard először csak bámult maga elé.

Aztán hátralépett.

– Ez hamisítvány.

– A hangszakértő már úton van – mondta Marcus.

– Nem érti, mit csinál.

– De értem – felelte Marcus. – Most először hallod magad úgy, ahogy mi hallottunk téged évekig.

A rendőr odalépett Richardhoz.

– Richard Cole, velünk kell jönnie.

– Ez nevetséges!

– Forduljon meg.

Richard rám nézett. Nem a hatalmas vezető volt többé, hanem egy férfi, aki végre nem tudta megparancsolni a valóságnak, hogy hallgasson.

– Nathan, kérlek. Te is tudod, hogy a cég összeomlik nélkülem.

– Akkor összeomlik.

A rendőr hátrabilincselte a kezét.

Én nem éreztem örömöt. Csak fáradtságot.

Victoria a vállamhoz ért.

– Jól vagy?

– Nem.

– Én sem.

– De most már igazat mondunk.

A nap később teljesen felkelt. A lakásom nappalija ugyanúgy nézett ki, mint hajnalban, mégis minden tárgy idegennek tűnt. A repedt képkeret, a kopott kanapé, a kihűlt kávé. A régi élet maradványai.

A dossziét egy dobozba tettem. Mellé került a kórházi karkötő és az aranyszínű cipőcsat, amely Victoria cipőjéről szakadt le azon az éjszakán. Nem dobtam ki.

Egy héttel később a vállalat igazgatótanácsa leváltotta Richardot. A vizsgálat kiderítette, hogy éveken át sikkasztott, hamisított jelentéseket, és embereket fizetett azért, hogy hallgassanak Emma haláláról. Victoria lemondott a vezérigazgatói posztról, és minden pénzügyi iratot átadott a nyomozóknak.

Amikor megkérdeztem, miért nem marad, csak ennyit mondott:

– Mert egy olyan életet akarok, amelyet nem félelemből irányítok.

Három hónappal később egy kisebb városba költöztem a tengerpart közelében. Új munkát kaptam egy adatbiztonsági cégnél. Reggelente gyalog mentem be, és útközben mindig vettem egy fahéjas kiflit ugyanattól az idős péktől.

Nem lettem hirtelen boldog.

Csak lassan megtanultam, milyen érzés úgy felébredni, hogy nem várom a kopogást.

Victoria hetente egyszer meglátogatott. Nem beszéltünk mindig Emmáról. Néha csak sétáltunk a rakparton, és néztük, ahogy a kompok elindulnak a ködben.

Egyik délután egy kisfiú rajzát tette elém. A szomszédom, Oliver rajzolta: három ember állt egy kék folyó mellett. Az egyik nőnek sárga haja volt, a férfinak fekete kabátja, a harmadik alaknak pedig szárnyai.

– Ki ő? – kérdeztem.

– Aki vigyáz rátok – felelte Oliver.

A rajzot a hűtőre tettem.

Decemberben leesett az első hó. A kikötő elnémult, a háztetők fehérek lettek, és egy régi üzenet érkezett a telefonomra.

Richard ügyvédje küldte.

„Szeretne beszélni veled. Azt állítja, hogy megváltozott, és még mindig megmentheted a vállalatot.”

Sokáig néztem a kijelzőt.

Aztán ezt válaszoltam:

„Nem én mentem meg azokat, akik szándékosan rombolták le magukat.”

Töröltem az üzenetet.

Aznap este Victoria nálam vacsorázott. A konyhaablakon túl lassan hullott a hó. Az asztalon Emma felvétele mellett ott feküdt a régi kórházi karkötő, amelyet már nem rejtettem el.

Victoria felvette.

– Biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani?

– Igen.

– Miért?

A karkötő számsorára néztem.

– Mert három évig mások mondták meg, hogyan emlékezzek rá.

Victoria visszatette az asztalra.

Aztán elmosolyodott, először úgy, hogy nem kellett mögötte félelmet keresnem.

Kint a hó betakarta a lépcsőház régi repedéseit. Bent pedig a konyhai lámpa alatt megcsillant az aranyszínű cipőcsat.

Most már nem a menekülés hangját hallottam.

Hanem a csendet, amely végre az enyém volt.