Hajnali ötkor a vezérigazgatóm az ajtómnál állt, és amit kimondott, attól a keze is megremegett

Amikor Victoria Brennan belépett a lakásomba, a küszöbön hagyta azt az életet, amelyet mindenki irigyelt tőle.

A hajnal még sötét volt Seattle fölött. Az eső apró kavicsokként verte az ablakot, a konyhában pedig kihűlt kávé szaga keveredett a régi radiátor fémes porával. Victoria mozdulatlanul állt előttem, és úgy szorította a fekete, bőrtáskáját, mintha az tartaná egyben.

– Gyere be – mondtam. – Valaki követett?

A fejét rázta, de nem nézett rám.

– Nem tudom.

Félreálltam. Belépett, aztán becsukta maga mögött az ajtót. A sarkán egy vékony aranyszínű cipőcsat lógott lazán, minden lépésnél halk csörrenéssel ütődött a bőrhöz. Ezt a hangot később sem tudtam elfelejteni.

– Leülsz?

– Nem akarok leülni.

– Akkor legalább mondd el, mi történt.

Victoria rám nézett. A munkahelyen soha nem láttam bizonytalannak. Kétszáz ember előtt is úgy beszélt, mintha a világ minden kérdésére tudná a választ. Most azonban úgy festett, mint aki egész éjszaka menekült valami elől.

– Nathan, elváltam tegnap.

– Tudom. Az egész cég tudja.

– Nem. Te csak azt tudod, amit a sajtó közölt.

A nappali közepén álló, kopott kanapé felé mutattam. Most mégis leült. Ujjai remegtek, amikor a táskáját a térdére fektette.

– Azt mondták, hogy a válás közös megegyezéssel történt – feleltem. – Hogy békésen váltatok el.

Felnevetett, de abban a hangban nem volt semmi derű.

– Ezt mondta az ügyvédem.

– És nem igaz?

Victoria a falon függő, repedt keretű fényképre pillantott. A képen még a húgom, Emma látszott mellettem egy tóparton. Három évvel ezelőtt készült, még azelőtt, hogy Emma meghalt volna a balesetben. Victoria sokáig nézte a képet, mintha fel akarná tenni a kérdést, de nem merte.

– Te mindig egyedül élsz? – kérdezte.

– Igen. Miért?

– Mert ha valaki figyel téged, ezt a lakást fogja figyelni. És azt hiszi, semmid sincs.

A gyomrom összerándult.

– Ki figyel?

Nem válaszolt. A táskájából elővett egy apró, régi kazettás hangrögzítőt. A készülék oldalán karcolások futottak, a piros jelzőfény pedig egyenletesen villogott.

– Ezt találtam a dolgozószobámban – mondta. – A válás előtt.

– Mi van rajta?

– A férjem hangja. És valaki másé.

A lakás hirtelen túl kicsinek tűnt. A radiátor csöve nagyot kattant, Victoria pedig összerezzent.

– Miért hozzám jöttél?

Most már egyenesen rám nézett.

– Mert te vagy az egyetlen ember a cégnél, akit nem tudott megvásárolni.

– Ki?

– A férjem. Richard.

A név ismerős volt. Richard Cole nemcsak Victoria volt férje volt, hanem a vállalat igazgatótanácsának elnöke is. Az a férfi, aki minden alkalommal úgy mosolygott rám, mintha már előre tudná, mit fogok mondani.

Victoria felállt. A bőrtáska kapcsa fémeset kattant, amikor kinyitotta.

– Van nálam valami, amit még hajnal előtt át kell adnom neked. De mielőtt kinyitod, meg kell értened: ha ezt látod, többé nem mehetsz vissza a régi életedhez.

– Mi van benne?

– Az igazság arról, miért kaptad meg három éve azt az állást.

A szívem kihagyott egy ütemet. Emma halála óta senki sem beszélt arról az időszakról. Senki, Victoria pedig akkor még szinte észre sem vett.

A folyosóról ekkor tompa léptek zaja hallatszott. Valaki megállt az ajtóm előtt. Victoria arca elfehéredett, és egyetlen mozdulattal eloltotta a nappali lámpáját.

A kilincs lassan lefelé mozdult.

Victoria a táska belső rekeszébe nyúlt, én pedig láttam, ahogy az ujjai megérintik a gondosan összehajtott dosszié szélét…

2. RÉSZ

A kilincs lenyomódott, de az ajtó nem nyílt ki. A zár szerencsére be volt fordítva.

Victoria a szám elé tette az ujját. A nappali sötétjében csak az esőfény derengett az arcán, és az aranyszínű cipőcsat halk, ideges csörrenése hallatszott minden lélegzetvételnél.

Kopogtak.

Három lassú ütés.

– Nathan? – szólalt meg egy férfihang a folyosón. – Biztonsági ellenőrzés. Nyisd ki az ajtót.

Victoria közelebb hajolt hozzám.

– Ne válaszolj.

– Ez a házfelügyelő?

– Nem.

– Honnan tudod?

– Mert a férjem emberei nem kopognak kétszer ugyanúgy.

A torkom kiszáradt. A telefonomért nyúltam, de Victoria elkapta a csuklómat.

– Ha most hívod a rendőrséget, előbb hallani fogják a hangod, mint hogy kiérnének.

– Akkor mit csináljunk?

A fürdőszoba felé mutatott. Átvágtunk a keskeny folyosón. A padló minden lépésnél nyöszörgött, mintha tiltakozna a súlyunk ellen. A fürdőszoba ajtaját résnyire nyitva hagytam, és a tükörből láttam, hogy a férfi kint továbbra is a kilincset figyeli.

Néhány másodperc múlva halk telefoncsörgés hallatszott.

– Igen – mondta az ajtó előtt álló ember. – Itt vagyok.

Szünet.

– Nem, még nem jött ki.

Victoria a tenyerébe írta: Richard.

A vér meghűlt bennem.

A férfi végül elment. Megvártuk, amíg a léptei eltűnnek a lépcsőházban, aztán visszatértünk a nappaliba. Victoria azonnal bezárta a láncot is.

– Most beszélsz – mondtam. – Vagy én hívom a rendőrséget, és mindent nekik mondok el.

– Nem tudod, mibe keverednél.

– Már benne vagyok.

A hangom erősebb volt, mint amennyire éreztem magam. Victoria a kanapéra ült, és elővette a dossziét. Nem boríték volt, hanem egy vékony, vászonborítású iratgyűjtő, amelynek sarkán sötétbarna vízfolt terjedt szét. A közepén egy régi kórházi karkötő feküdt, név nélkül, csak egy számsorral.

– Ezt Emma halála után találták meg – mondta.

A szoba megfordult körülöttem.

– Honnan van neked?

– A kórházból.

– Mit keres nálad?

Victoria lehunyta a szemét.

– A válóperes iratok között találtam. Richard rejtette el.

A kezem ökölbe szorult.

– Mi köze Richardnak a húgomhoz?

– Több, mint hinnéd.

A dossziéban újságkivágások, régi belépőkártyák és egy biztosítási jelentés volt. A dátumok három évvel korábbra mutattak, arra az éjszakára, amikor Emma autóját megtalálták a folyóparton.

– Azt mondták, részeg volt – suttogtam. – Azt mondták, elvesztette az irányítást.

– Nem volt részeg.

– Honnan tudod?

– Mert én fizettem ki azt a laboratóriumot, amely újra megvizsgálta a vérmintáját.

Felnéztem rá.

– Miért?

Victoria nem felelt azonnal. Aztán a hangrögzítőt az asztalra tette, és megnyomta a lejátszás gombját.

Először csak sercegés hallatszott. Aztán Richard hangja.

„Ha Nathan rájön, ki volt Emma, mindannyian elveszítjük a céget.”

A felvétel elnémult.

Nem kaptam levegőt.

– Ki volt Emma? – kérdeztem.

Victoria arca összeroppant.

– Ezt kell megtudnod, mielőtt Richard ideér.

– Te tudod?

– Tudom, hogy mit mondott róla. De nem tudom, hogy az egész igaz-e.

A telefonom ekkor rezegni kezdett az asztalon. Ismeretlen szám volt. Victoria a kijelzőre meredt.

– Ne vedd fel – mondta.

A készülék újra rezgett.

– Ha nem veszem fel, tudni fogják, hogy együtt vagyunk.

– Nathan, kérlek.

Megnyomtam a fogadás gombját.

Néhány másodpercig csak a vonal túlsó végén hallható, szabályos lélegzés szólt.

Aztán egy női hang megszólalt.

– Nathan, ha Victoria ott van, ne higgy neki. Ő ölte meg Emmát.

Victoria kezéből kiesett a kórházi karkötő.

A műanyag darab a padlón pördült egyet, a számsor pedig felém nézett…

3. RÉSZ

A számsor alatt egy apró, fekete jelzés volt, amelyet korábban észre sem vettem. Victoria olyan hirtelen kapta fel a karkötőt, mintha megégette volna a kezét.

– Ki beszélt? – kérdeztem a telefonba.

A vonal megszakadt.

– Válaszolj! – kiáltottam.

Victoria nem szólt. A tekintete a karkötőre tapadt.

– Tudod, ki volt az – mondtam.

– Igen.

– Ki?

– Dr. Helen Ward. Richard magánorvosa.

– És miért mondta, hogy te ölted meg Emmát?

Victoria felállt, majd a dosszié mélyéről elővett egy összetűzött iratcsomót. A felső lapon Emma neve állt, alatta egy vércsoport és egy kórházi azonosító.

– Mert Richard ezt a történetet adta el mindenkinek. Azt állította, hogy Emma megzsarolta őt, én pedig segítettem eltüntetni.

– Ez nevetséges.

– Nem az, ha a rendőrségnek megvett tanúi vannak.

A kezemben remegett az irat. A jelentés szerint Emma vérmintájában nem volt alkohol, viszont egy ritka nyugtató nyomát megtalálták benne. A gyógyszert Richard vállalati klinikáján használták.

– Miért nem mutattad meg ezt három évvel ezelőtt?

Victoria szemében könny gyűlt.

– Mert Richard azt mondta, hogy ha beszélek, a családodat is elpusztítja. Aztán elhittem, hogy neked jobb lesz, ha gyűlölsz engem.

– Én azt hittem, a cég miatt kaptam munkát. Hogy megsajnáltál.

– Nem. Emma miatt kaptad.

Elhallgatott, majd leült velem szemben.

– Emma volt a vállalat adatvédelmi könyvvizsgálója. Ő fedezte fel, hogy Richard titkos számlákon keresztül pénzt utalt ki. Amikor megfenyegette, elküldte nekem az összes bizonyítékot. Én azonban már akkor is a férjemtől féltem.

– És mi történt azon az éjszakán?

– Emma találkozni akart velem. Elhozta az adatokat. Richard tudta, hogy nálam vannak. Követte őt.

– Te ott voltál?

Victoria lehajtotta a fejét.

– Igen.

A szó úgy csapott belém, mint egy ütés.

– Láttad, amikor elgázolta?

– Nem ő vezette az autót. Én vezettem.

A levegő megállt körülöttem.

– Mit mondasz?

– Aznap este Emma beült mellém. Menekültünk. Richard emberei követtek minket. A folyópartnál az egyikük nekünk ütközött. Emma sérült meg. Én hívtam a mentőket, de Richard később elérte, hogy a jelentésben úgy szerepeljen: én hagytam ott őt.

– Emma meghalt?

Victoria sírva bólintott.

– A kórházban. De előtte még magához tért.

A dossziéból elővett egy kis memóriakártyát tartó műanyag tokot.

– Ezt adta nekem. Azt mondta, csak neked adjam át, ha Richard már nem tud ártani neked.

– Miért vártál három évig?

– Mert Richard a vállalat minden rendszerét ellenőrizte. És mert azt hittem, már elvesztettelek, pedig soha nem ismerhettél meg igazán.

A tokban egyetlen fájl volt. A hangfelvétel elindult.

Emma hangját azonnal felismertem. Gyenge volt, de tiszta.

„Nathan, ha ezt hallod, tudd meg: nem Victoria okozta a balesetet. Ő próbált megmenteni. Richard küldte utánunk az embereit. A bizonyíték a cég régi szerverén van, a hetedik tárhelyen. Ne bízz senkiben, aki azt mondja, hogy a pénz fontosabb az igazságnál.”

A felvétel végén Emma köhögött, majd még egyszer megszólalt.

„Victoria nem árult el téged. Én kértem meg, hogy maradjon csendben, amíg eljön az idő.”

A hang elhalt.

A kezem a szám elé szorítottam. Évek óta gyűlöltem valakit, aki közben egyedül cipelte a bűntudatom súlyát.

Victoria felém nyújtotta a kezét, de nem érintett meg.

– Most már tudod az igazat.

A telefonom újra megszólalt. Ezúttal a vállalati jogtanácsosom hívott.

– Nathan, azonnal hallgass rám – mondta reszkető hangon. – Richard megszerezte a szerverhez tartozó hozzáférést, és most azt állítja, hogy te loptad el a bizonyítékokat.

– Hol van?

– A székházban. Rendőrökkel. És ellened letartóztatási kérelmet nyújtott be.

Victoria lassan lehunyta a szemét.

Aztán a vonal túlsó végén a jogtanácsos hozzátette:

– De van még valami. A hetedik tárhely nem a vállalat tulajdona. A tulajdonosa Emma volt, és ma hajnalban automatikusan megnyílt egy másik címzett előtt…