4. RÉSZ — Minden este ugyanaz a fiú ment be a nyolcvanhárom éves szomszédomhoz, aztán egy éjszaka valaki megállt a lépcsőn

4. RÉSZ

Viktor utolsó szavai után néhány másodpercig senki sem mozdult.

A pince falán lassan kattogott a régi óra.

Alex még mindig a lépcsőn állt. A kezében tartott telefon rezgett, de nem nézett rá. Úgy bámulta a fekete hangrögzítőt, mintha attól várná, hogy eltűnjön róla minden bizonyíték.

– Mi van az óradobozban? – kérdeztem.

Dorothy nem felelt azonnal.

– Nem tudom – mondta végül. – Viktor férjem halála óta egyszer sem említette.

Alex hirtelen megfordult.

– Ezt nem találhatjátok meg.

– Hová mész? – álltam elé.

– El innen.

– Nem, Alex.

– Félre az utamból!

A fiú meglökött. Nekiestem a pincefalnak, a vállam alatt éles fájdalom hasított végig. Dorothy felkiáltott, én pedig megragadtam Alex pulóverének ujját. A varrás azonnal felhasadt, és egy apró, műanyag belépőkártya esett ki belőle.

A kártyán Viktor ügyvédi irodájának neve szerepelt.

Alex lehunyta a szemét.

– Nem akartam bántani – mondta.

– De megtetted – felelte Dorothy.

A szomszéd ház lakója, Ilona néni már hívta a rendőrséget. Mire Alex felért a lépcsőn, két járőr érkezett a kapuhoz.

A fiú megpróbált nyugodtnak látszani.

– Ez félreértés. Dorothy idős, zavart, Márk pedig betört a házba.

Dorothy lassan mögé lépett.

– Én adtam neki a kulcsot.

Alex arca megfeszült.

– Ezt nem fogják elhinni.

– A kamerám felvette, amikor bezártál – mondta Dorothy. – A hangrögzítő pedig azt, amikor azt mondtad, hogy ha nem írom alá a papírokat, a házban fogok megrohadni.

Az egyik járőr bekapcsolta a hangfelvételt.

A saját hangom helyett Alex hangja töltötte be a pincét.

– Senki sem fog magának hinni, nénikém. Márk sincs mindig itt. Aláírja, amit elé teszek, és mindenki azt hiszi majd, hogy ön akarta.

Alex lehajtotta a fejét.

Most először hallotta kívülről a saját szavait.

Nem tudott rájuk magyarázatot adni.

A rendőrök megbilincselték, majd átkutatták a dolgozószobát. Az óradoboz egy könyvespolc mögötti keskeny rekeszben volt. A fedelén Dorothy férjének monogramja állt, a fa pedig annyira megkopott, hogy a betűk szinte összeolvadtak.

Dorothy kézzel nyitotta ki.

Odabent egy eredeti végrendelet, két banki bizonylat és egy kézzel írt levél feküdt.

A végrendelet szerint a ház és a megtakarítások nem Viktoré, hanem Dorothyé maradtak mindaddig, amíg él. Halála után az összeg egy idős embereket segítő alapítványhoz került volna.

Viktor ezért akarta megszerezni az iratot.

Nem örökös volt.

Csak el akarta hitetni mindenkivel, hogy az.

A rendőrök még azon az estén felhívták. Viktor először tagadott, aztán ügyvédet követelt.

Az ügyvédje azonban másnap reggel visszautasította a képviseletét.

– Nem tudok segíteni valakinek, aki előttem is letagadja a saját hangját – mondta neki.

Viktor megpróbált engem is felhívni.

– Márk, gondold át, mit csinálsz – mondta. – Ez tönkreteszi az életemet.

– Nem én tettelek tönkre.

– Dorothy idős. Nem tudja, mit beszél.

– A felvételek tudják.

– Pénzt adok. Sokat.

– Nem kérek tőled semmit.

– Akkor legalább ne add át a levelet.

Ekkor értettem meg, hogy a végrendeletnél is több volt az óradobozban.

A levélben Viktor bevallotta, hogy évekkel korábban meghamisított egy hagyatéki elszámolást, és Dorothy férjének megtakarításaiból titokban saját számlájára utalt át pénzt. A kézzel írt sorok végén ott állt a dátum és Viktor aláírása.

Dorothy sokáig nézte a papírt.

– Miért nem pusztítottad el? – kérdeztem.

– Mert a férjem azt mondta, egyszer szükségem lehet rá. Nem tudtam, hogy ilyen nagy árat kell majd fizetnem azért, hogy életben tartsam az emlékét.

A következő hetekben a házat többször átvizsgálták. Alex beismerte, hogy Viktor fizette, és azt is, hogy hónapokkal korábban egy másik idős asszony házába is megpróbált bejutni. A felvételek, a füzet és az óradobozban talált iratok együtt elegendőek voltak ahhoz, hogy az ügy bíróság elé kerüljön.

Dorothy nem gyűlöletből beszélt.

Csak végre nem félt.

A házban viszont minden megváltozott.

A pinceajtóra új zár került. A dolgozószoba ablakára rácsot szereltek. Dorothy telefonját visszaállítottuk, és többé senki sem írhatott a nevében.

A nappali egyik sarkában sokáig ott maradt az üres szék, amellyel Alex a tároló ajtaját kitámasztotta.

Dorothy nem engedte kidobni.

– Emlékeztet rá, hogy a félelem is csak egy tárgy, ha végre kimondjuk róla az igazat – mondta.

Három hónappal később beköltözött hozzá egy gondozónő, én pedig minden reggel átmentem hozzá munka előtt. Dorothy újra hosszú üzeneteket írt. Megkérdezte, reggeliztem-e, felvettem-e a kabátomat, és miért felejtettem el visszatenni a cukrot a polcra.

A kertben paradicsompalántákat ültettünk.

Dorothy a legkisebb piros cserepet nekem adta.

– Ez lesz a tiéd – mondta.

– Nem értek a növényekhez.

– Én sem értettem a fiatal fiúkhoz, mégis túléltem Alexet.

Először nevettünk hosszú hetek óta.

Viktort végül elítélték okirat-hamisításért, sikkasztásért és csalási kísérletért. Alex büntetését enyhítették, mert együttműködött a nyomozókkal, de neki is felelnie kellett mindenért, amit tett.

Dorothy nem ment el a tárgyalás minden napjára.

– Nem akarom az életem hátralévő részét velük tölteni – mondta.

Egy késő őszi reggelen az első hó lepte be az utcát. A házak teteje fehér lett, a kertben pedig a rozsdás locsolókanna tetején apró jégcsillagok csillogtak.

Dorothy a konyhaablaknál ült, az ölében egy lapot tartott.

– Mit rajzolsz? – kérdeztem.

– Nem rajzolok. Listát írok.

– Miről?

– Arról, mit fogunk csinálni tavasszal.

A papír szélén ez állt: új kapu, citromfa, Márk ne tanuljon megint a kávéba sót tenni.

– A citromfa nem fog megmaradni ezen az éghajlaton – mondtam.

– Akkor majd üvegházat építünk.

Viktor utolsó üzenete azon a héten érkezett. Azt írta, megbánta, amit tett, és szeretné egyszer személyesen elmagyarázni, hogy miért történt minden.

Dorothy rám nézett.

– Válaszolsz neki?

– Nem.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Letettem a telefont az asztalra, kijelzővel lefelé.

Nem volt bennem diadal.

Csak csend.

Aznap délután visszavittem a kockás füzetet Dorothy dolgozószobájába. A polc legfelső részére tettük, az óradoboz mellé. A füzet sarkán még látszott a pince pora, a borítóba pedig beleakadt egy apró, rozsdás fémdarab a régi székről.

Dorothy megsimította a lapokat.

– Te mentettél meg engem – mondta.

– Te mentetted meg saját magadat. Én csak meghallottam a kopogást.

Kint újra havazni kezdett.

A ház már nem tűnt üresnek. A konyhából fahéj illata áradt, a régi óra pedig lassan, türelmesen mérte az időt.

Dorothy bezárta az ajtót, majd a kulcsot a tenyerembe nyomta.

– Most már nem vészhelyzetre – mondta. – Hanem azért, mert itthon vagy.

A rozsdás fémdarab ott feküdt a kockás füzet mellett.

És azon az estén először nem kopogott senki a padló alatt.