4. RÉSZ — Anyám egy húszast hagyott rám harminc napra, aztán amikor belépett a konyhába, hirtelen elsápadt

4. RÉSZ

Márton még be sem fejezte a mondatot, amikor a telefonja újra rezegni kezdett.

A szobában mindenki a készüléket nézte.

– Ki küldte? – kérdezte anyám.

– Egy ismeretlen címről érkezett.

– Olvassa fel!

– Nem itt és nem most.

Anyám felállt a lépcsőről. A térde megremegett, de megpróbált úgy tenni, mintha még mindig ő irányítana.

– Sydney velem marad.

– Nem – mondta Márton.

– Én vagyok az anyja.

– És maga hagyta őt harminc napra egyedül.

– Nem történt semmi baja!

– Az, hogy egy gyereknek nem esik baja, nem jelenti azt, hogy felelősen gondoskodtak róla.

Anyám felkapta a táskáját.

– Felhívom az ügyvédemet.

– Hívja fel.

Anyám remegő kézzel tárcsázott. A hívás sokáig kicsengett, aztán megszakadt. Újra próbálta. Most már az üzenetrögzítő jelentkezett.

– Vedd fel, Daniel! – mondta a telefonba. – Azonnal szükségem van rád.

A hangja egyre magasabbra csúszott.

– Nem, nem egy egyszerű családi vita. Itt vannak nálam. Azt mondják, el akarják venni Sydney-t.

Márton rám nézett, majd Varga nénihez fordult.

– Kérem, készítse össze a legszükségesebb holmijait.

Varga néni bólintott.

Én felmentem az emeletre. A szobám ajtaja félig nyitva állt. Bent minden ugyanott volt, ahol hagytam, mégis idegennek tűnt. Az ágyamon egy kupac ruhát találtam, amelyet anyám valószínűleg még az indulás reggelén dobott le. Az ablakpárkányon egy kis műanyag ló állt, a hátán lepattogzott a fehér festék.

A szekrényből kivettem két pulóvert, a fogkefémet és a citromos receptfüzetet.

A füzet hiányzó lapjainak helyén egyenetlen, szálkás szél maradt.

A konyhában anyám közben Daniellel beszélt. A kihangosított telefonból egy férfihang szűrődött ki.

– Én ezt nem vállalom – mondta az ügyvéd. – A felvétel, a napló és az iskola jelentése együtt nagyon súlyos.

– Te azt mondtad, hogy senki sem fog rájönni!

Csend lett.

Anyám megmerevedett.

A saját szavai visszahangzottak a konyhában.

„Te azt mondtad, hogy senki sem fog rájönni.”

Daniel hangja halkabb lett.

– Ezt most mindenki hallotta.

– Nem úgy értettem.

– De úgy mondtad.

Anyám lassan a pultra tette a kezét. A fekete toll ott feküdt előtte, ahová leesett. Ugyanaz a toll, amellyel az utolsó mondatomat leírtam.

– Sydney – fordult felém –, én csak egy kis időt akartam magamnak.

– Akkor azt kellett volna mondanod.

– Féltem, hogy nem engednek elutazni.

– Ezért hazudtál rólam?

– Nem akartalak bántani.

– De magamra hagytál.

Egyikünk sem mozdult.

Márton ezután ismertette az ideiglenes határozatot. Anyámnak át kellett adnia a ház kulcsait és a telefonszámát, de velem nem indulhatott el. A vizsgálat hetekig tartott. Kiderült, hogy az ismeretlen üzenetet valójában anyám barátnője, Laura küldte a ház számítógépéről, mert anyám megkérte, hogy írjon valamit, ami „megóvja a helyzetét”. Laura később mindent beismert.

A második üzenetben az állt, hogy én kitaláltam az egészet.

Csakhogy a gép megőrizte a küldés idejét, a biztonsági kamera pedig felvette, ahogy Laura belépett a házba.

A hazugság végül nem engem takart el.

Hanem őket leplezte le.

Aznap este Varga nénihez költöztem. A vendégszobában meleg takaró, friss ágynemű és egy tányér vajaskenyér várt. A vajon apró, szabálytalan késnyomok látszottak, mert Varga néni mindig maga kente meg a szeleteket.

– Ehetsz még – mondta.

– Nem akarom, hogy elfogyjon.

– Holnap is lesz.

Ez volt az első alkalom egy hónap alatt, amikor valaki nem azt kérte tőlem, hogy legyek erős.

Csak azt mondta, lesz holnap.

A következő hetekben anyám többször próbált elérni. Először bocsánatot kért. Aztán azt mondta, túlreagálom. Végül leveleket küldött, amelyekben minden második mondat arról szólt, mennyire nehéz neki.

A meghallgatáson lejátszották a felvételt.

Anyám ott ült mellettem, és újra hallotta saját hangját.

„Már elég nagy vagy ahhoz, hogy önálló legyél.”

Most nem tudott közbevágni.

A bíró nem kiabált. Nem is kellett.

Kimondta, hogy a gyermek tartós felügyelet nélküli magára hagyása súlyos mulasztás volt, és anyám csak szigorú feltételekkel, szakember jelenlétében találkozhat velem. A házat el kellett adnia, mert a vizsgálat szerint hónapok óta pénzügyi gondokkal küzdött, és az európai útját is hitelből fizette.

Nem örültem neki.

A tárgyalóteremből kifelé anyám megállt előttem.

– Nem tudsz még egyszer esélyt adni nekem?

A kezében egy apró, fonott kulcstartó lógott. Európából hozta. A rajta lévő kis kerámiaharang minden mozdulatnál megszólalt.

– Az esélyt nem nekem kellett volna megadnod – feleltem.

– Szeretsz még?

A kérdés fájt.

– Igen. De már nem fogom helyetted megoldani azt, amit te tettél.

Hat hónappal később Varga néni házának hátsó szobájában éltem, amelyet azóta közösen rendeztünk be. Az ablak alatt íróasztal állt, rajta egy zöld lámpával. Minden hétfőn iskolába mentem, délutánonként pedig segítettem Varga néninek a virágágyásokkal.

A szociális munkás továbbra is találkozott velem. Azt mondta, lassan tanulom újra, hogy nem kell minden ajtócsapódás után attól félnem, hogy valaki örökre elmegy.

A konyhában mindig volt kenyér.

A hűtőn pedig egy mágneses naptár lógott, amelyre Varga néni minden este felírta a következő nap programját.

Egyszer megkérdeztem tőle:

– Miért írod fel, ha úgyis tudod?

– Hogy te is tudd, mire számíthatsz.

Egy decemberi reggelen leesett az első hó. Az iskola udvarán a gyerekek hógolyókat gyúrtak, én pedig először nem siettem haza. A zsebemben ott lapult a citromos receptfüzet.

A borítót már leragasztottam. A hiányzó oldalak helyére új lapokat tettem. Az első új oldalon ezt írtam: „Ma havazott. Varga néni palacsintát sütött. Holnap dolgozat lesz, és este mesét választunk.”

Nem írtam többé arról, hány napja nem hívott anyám.

Mert már nem vártam a hívását.

Tavasszal levelet küldött. Rövid volt.

„Megváltoztam. Kérlek, gyere haza.”

Sokáig néztem a borítékot. Aztán visszaírtam.

„Örülök, ha valóban változol. De én ott érzem magam otthon, ahol nem kell félnem attól, hogy egyedül maradok.”

Nem volt benne harag.

Csak igazság.

A levelet nem küldtem el azonnal. Előbb megmutattam Varga néninek.

– Biztos vagy benne? – kérdezte.

– Igen.

– Akkor küldd el.

A postafiók hideg fémből volt. Amikor bedobtam a levelet, a kis ajtó csattanása sokáig visszhangzott bennem.

Aznap este a receptfüzetet az íróasztalra tettem. A fekete tollat mellé fektettem, ugyanazt, amelyet anyám a konyhakövön hagyott, amikor elolvasta az első soromat.

Kinyitottam a füzetet, és a következő üres oldalra ezt írtam:

„Ma már nem azért írok, hogy valaki végre észrevegyen.”

Aztán becsuktam.

A házban meleg volt, a konyhából fahéj illata áradt, és a folyosón valaki halkan nevetett.

Először életemben nem számoltam, hány nap telt el azóta, hogy elhagytak.

Csak azt tudtam, hogy holnap is lesz reggeli.