A tengerészgyalogos ezredes kinevetett a tiszti klubban, de amikor az admirális hozzám lépett, a pohara kiesett a kezéből

A tiszti klub közepén egy tengerészgyalogos ezredes kijelentette, hogy a nők legfeljebb íróasztal mögött repülnek, miközben a poharával felém intett.

A mondat végén nevetés futott végig a termen. Nem hangosan, inkább óvatosan, ahogy azok nevetnek, akik tudják, hogy a vicc nem vicces, de félnek attól, mi történik, ha nem csatlakoznak.

A fogadás este fél nyolckor kezdődött a haditengerészeti tiszti klubban. A falakon megsárgult fényképek lógtak régi hajókról, a padlószőnyegből sör, viasz és valami keserű tisztítószer szaga áradt. Én egy pohár szénsavmentes vizet tartottam, és igyekeztem úgy tenni, mintha csak a dekoráció része lennék.

A ruhám sötétszürke volt, a hajamat a tarkómon tűztem fel. A táskám pántjára egy apró, rézszínű repülőgép-jelvényt akasztottam. Még a régi századomtól kaptam, amikor az első éjszakai bevetésem után visszatértem a hordozóra. A zománc egyik sarka lepattant, de soha nem vettem le.

A mellettem álló fiatal hadnagy, Lin Kíra, olyan erősen szorította a poharát, hogy az ujjai kifehéredtek.

– Asszonyom, ön melyik kötelékhez tartozott? – kérdezte.

– Többnyire műveleti törzsmunkát végeztem – feleltem.

Ez biztonságos válasz volt. Rövid, unalmas, támadhatatlan.

Kíra azonban kíváncsian rám nézett.

– Hajózós közösség?

A fejemben sorakoztak a válaszok. Parancsnokság. Törzs. Kiképzés. Bármelyiket mondhattam volna.

De Kíra kedves volt, én pedig azon az estén túlságosan fáradt ahhoz, hogy egy ártatlan kérdést is titkosítási feladatként kezeljek.

– Tengeri vadászgépeket vezettem – mondtam.

A hadnagy szeme elkerekedett.

– Éjszakai leszállásokat is?

– Régen.

Nem tettem hozzá, hogy több mint ezer órát töltöttem a levegőben. Nem beszéltem a hordozófedélzet vörös fényeiről, a hajtóművek remegéséről, sem arról az éjszakáról, amikor a kabinban kigyulladt a figyelmeztető lámpa, és a gépem minden másodperccel közelebb került a tengerhez.

A bár túlsó végén egy széles vállú ezredes fordult felénk. Derek Marlowe volt a neve. Az arcát napbarnított bőr és túlzott magabiztosság fedte, a hangja pedig olyan könnyedén szelte át a termet, mintha minden falat neki építettek volna.

– Ő nem hajózó – mondta a társaságának.

Nem nekem címezte. Mégis úgy ejtette ki, hogy mindenki hallja.

Felemelte a whiskyspoharát.

– Nézzék meg! A hölgyek nem a nehéz gépeket vezetik. Ők inkább az íróasztalokat repülik körbe.

A tisztek nevettek.

Kíra arca elsápadt.

– Uram, talán ezt nem kellene… – kezdte egy fiatal tengerészgyalogos.

Marlowe leintette.

– Ugyan már, hadnagy. Csak beszélgetünk.

Éreztem, ahogy a rézszínű jelvény megmozdul a táskám pántján. A kis fémgép nekikoccant a csatnak.

Régebben talán vitatkoztam volna. Felsoroltam volna a bevetéseimet, a kitüntetéseimet, a hordozó nevét, amelynek fedélzetén leszálltam viharban.

Aznap este azonban már tudtam: akinek bizonyíték kell ahhoz, hogy emberként lásson, annak sosem lesz elég a bizonyíték.

– Sajnálom – suttogta Kíra.

– Nem te mondtad.

Marlowe meghallotta.

– Látják? Még a válasza is törzstiszté – nevetett. – Pontosan erre gondoltam.

Letettem az üres poharat, felvettem a táskámat, és elindultam az ajtó felé.

Nem akartam jelenetet. Nem akartam győzni. Csak ki akartam jutni abból a teremből, mielőtt a régi emlékek hangosabbak lesznek a jelenlévőknél.

A hátam mögött hirtelen elhalt a nevetés.

Kíra nézett először a terem másik végébe. A fiatal hadnagy is megmerevedett.

Marlowe még mosolygott, amikor valaki halkan megszólalt:

– Ezredes úr…

Az admirális letette a poharát, és egyenesen felénk indult. Nem sietett. Ettől minden lépése hosszabbnak tűnt.

Amikor mellém ért, rám nézett, majd Marlowe-ra.

– Varga parancsnok – mondta csendesen –, úgy látom, még mindig ugyanazt a jelvényt hordja.

Marlowe kezében megremegett az üveg.

Az admirális közelebb hajolt hozzá, és olyan halkan mondott valamit, hogy csak a nevemet és a „holnap reggel” szavakat hallottam.

Aztán Marlowe arca egyetlen pillanat alatt kifehéredett, a whiskyspohár pedig kicsúszott az ujjai közül…

2. RÉSZ

A pohár a márványpadlón tört össze, a whisky aranyszínű csíkokban futott a cipők között. Senki sem mozdult, mintha a szilánkok nem a földre, hanem a terem közepére húzott láthatatlan határvonalra estek volna.

Az admirális, Áron Hargitai, nem nézett le.

– Ezredes, kérdeztem valamit – mondta.

Marlowe nyelt egyet.

– Nem tudtam, admirális úr.

– Mit nem tudott?

– Hogy ő… hogy Varga asszony…

– Varga parancsnok – javította ki Hargitai. – És nem az a kérdés, hogy tudta-e, ki ő. Az a kérdés, hogy miért beszélt vele úgy, ahogy beszélt.

Marlowe körül a fiatal tisztek lesütötték a szemüket. A legközelebb álló hadnagy, aki az előbb megpróbálta leállítani, most úgy nézett a padlóra, mintha ott keresné a menekülési útvonalat.

Én csak a táskám pántját fogtam. A rézszínű gép hideg volt az ujjaim alatt.

– Admirális úr – mondtam –, nincs szükség jelenetre.

Hargitai rám pillantott.

– Júlia, te még mindig azt hiszed, hogy ez rólad szól.

A megszólításától összeszorult a gyomrom. Az elmúlt években senki sem hívott így ebben a teremben.

Marlowe azonban meghallotta.

– Önök ismerik egymást? – kérdezte.

– Nagyon régen együtt szolgáltunk – felelte az admirális.

– Én nem tudtam, hogy ő…

– Pontosan – vágott közbe Hargitai. – Nem tudta. És ez volt benne a szerencséje.

A bárpult mögött a csapos némán söpörte össze az üveget. A seprű fém sörtéi éles, idegesítő hangot adtak a csendben.

Kíra közelebb lépett hozzám.

– Asszonyom, biztosan jól van?

– Igen.

– Nem kellene elmennünk? – kérdezte.

– De igen.

Marlowe azonban hirtelen elém állt.

– Egy pillanat. Ha félreértés történt, tisztázhatjuk.

– Nem történt félreértés – mondtam.

– Én csak tréfáltam.

– A tréfához két ember kell. Maga beszélt, a többiek pedig nevettek.

A szavai úgy álltak közöttünk, mint az üvegszilánkok.

Marlowe arca vörösödni kezdett.

– Nem tudom, ki mondott önnek bármit rólam, de a rangom…

– A rangja nem érdekel – feleltem.

Hargitai ekkor a zakója belső zsebéből egy keskeny, fekete irattartót vett elő. Nem nyújtotta át. Csak a hüvelykujját pihentette rajta.

Marlowe tekintete azonnal oda ugrott.

Ezt nem kellett volna észrevennem, de pilóta voltam. A levegőben megtanultam, hogy a gép mozdulatai gyakran hamarabb árulják el a veszélyt, mint a műszerek.

– Holnap reggel nyolckor a parancsnokságon – mondta Hargitai. – A teljes jelentési anyagával.

– Milyen jelentési anyaggal?

– Ne tegyen úgy, mintha nem tudná.

Marlowe közelebb hajolt.

– Admirális úr, ez a nő hónapok óta nincs állományban.

– Pontosan ezért nem értette, miért van itt.

A mondat után először láttam félelmet Marlowe szemében.

Nem az a fajta félelem volt, amelyet egy megalázó jelenet okoz. Ez mélyebb volt. Olyan ember félelme, aki hirtelen rájön, hogy egy ajtó, amelyet éveken át zárva tartott, belülről nyílt ki.

Hargitai végre felém fordult.

– A szállodában van a kék dosszié?

– Igen.

– És a hangfelvétel?

Marlowe arca megfeszült.

Kíra rám nézett.

– Milyen hangfelvétel? – kérdezte.

Nem válaszoltam.

Marlowe hangja most már rekedt volt.

– Ez szabálytalan.

– Holnap eldől – mondta Hargitai. – Addig pedig egyikük sem beszél a sajtóval, a parancsnokságon kívül senkinek nem küld semmit, és maga, ezredes, nem hagyja el a körzetet.

Marlowe hátralépett.

– Nem tarthat vissza.

– Nem is én fogom.

Ekkor egy női hang szólalt meg mögöttünk.

– Admirális úr, a biztonsági tiszt kéri, hogy jöjjön az előcsarnokba.

Hargitai bólintott, majd a kezembe nyomta a fekete irattartót.

– Júlia, most már elmondhatod neki, miért te vezeted a vizsgálatot.

Marlowe rám nézett.

A teremben mindenki figyelt.

Én pedig kinyitottam az irattartó első kapcsát, és kihúztam belőle a legfelső lapot. A lap tetején egy dátum állt, amelyet Marlowe három éve minden erejével próbált kitörölni a haditengerészet emlékezetéből.

– A maga századának utolsó repülése – mondtam. – Az, amelyen három embernek kellett volna meghalnia.

Marlowe szájából eltűnt minden szín.

A telefonja ekkor rezegni kezdett. Egyszer. Kétszer. Harmadszor.

Ránézett a kijelzőre, és hirtelen elengedte a karját, mintha a készülék forró lett volna.

– Ki hívja? – kérdeztem.

Marlowe nem válaszolt.

Hargitai azonban látta a nevet a kijelzőn, és az arca megkeményedett.

– Varga – mondta –, ha az a személy most felhívta őt, akkor nemcsak egy eltussolt balesetről beszélünk.

A telefonom ugyanabban a pillanatban megszólalt a táskámban.

A kijelzőn egy ismeretlen szám jelent meg.

Felvettem.

A vonal másik végén egy férfi suttogott:

– Ha holnap beviszi azt a felvételt, a lánya megtudja, mi történt az apjával…

3. RÉSZ

A szállodai szobám faliórája este tíz óra tizenhárom percet mutatott, amikor a suttogó hang megszakadt. Még néhány másodpercig a fülemhez tartottam a telefont, miközben a légkondicionáló egyenletes zúgása betöltötte a szobát.

– Halló? – kérdeztem. – Ki beszél?

Csak a bontott vonal halk kattanása felelt.

Kíra az ajtó mellett állt. Hargitai tíz perccel korábban küldte hozzám, hivatalosan azért, hogy ne legyek egyedül, gyakorlatilag azért, mert ő volt az egyetlen fiatal tiszt a klubban, aki nem nevetett.

– Mit jelentett az apám? – kérdezte.

– Az én apámról beszélt.

– De azt mondta, a lánya.

– Én vagyok a lánya.

Leültem az ágy szélére. A táskám a széken feküdt, rajta a rézszínű repülőgép-jelvény. A lepattant zománc fényes pontként villant a lámpa alatt.

Kíra lassan becsukta az ajtót.

– Akkor mi történt három éve?

– A századom egyik gépe felszállás után hajtóműhibát jelzett. Visszafordultam, de a műszerfal adatai nem egyeztek a karbantartási naplóval. Leszálltam, a gép kigyulladt, én pedig kórházba kerültem.

– Meghalt valaki?

– Nem. Két ember megsérült. Egy ember pedig hónapokig nem tudott járni.

– És Marlowe?

– Akkor ő felügyelte a karbantartási szerződéseket. A jelentésben azt írta, hogy pilótahiba történt.

Kíra arca megfeszült.

– Maga nem fogadta el.

– Nem. Megnéztem az adatokat.

Az irattartóból elővettem a kék dossziét. A borító sarkán egy régi, fehér számkód volt. Ezt a dossziét évekig a saját szekrényem mögötti falüregben tartottam, mert mire a hivatalos vizsgálat elkezdődött, a bizonyítékok fele eltűnt.

– A fedélzeti rögzítő másolatát egy szerelő készítette el – mondtam. – Aztán meghalt, mielőtt átadhatta volna.

– Ez borzalmas.

– A felvételt azonban átadta valaki másnak.

Kinyitottam a dosszié középső rekeszét, és elővettem a kis hangrögzítőt. Fekete volt, karcos, a szélén egy repedéssel.

– Nekem.

A következő reggel a parancsnokság tárgyalótermében mindenki ott ült. Hargitai admirális az asztalfőnél, Marlowe vele szemben, mellette a jogi képviselője. Kíra a falnál állt, én pedig a vetítőgép mellett.

Marlowe próbált nyugodtnak látszani.

– Ez egy régi, engedély nélküli felvétel – mondta.

– Akkor nem kell félnie tőle – feleltem.

Hargitai bólintott.

– Indítsa el.

A felvételen először statikus zúgás hallatszott, aztán egy férfihang.

– A hibás alkatrész nem kerülhet a jelentésbe. Ha kiderül, hogy a beszállító tételét használtuk, mindannyian elveszítjük a beosztásunkat.

Marlowe ügyvédje felállt.

– Ez nem bizonyítja, hogy az ügyfelem beszél.

A második hang megszólalt. Marlowe hangja volt. Tisztán, félreérthetetlenül.

– Varga hadnagyot írják felelősnek. A nő úgyis hamarosan kiesik a rendszerből.

A teremben megfagyott a levegő.

Én akkor tudtam meg, hogy nemcsak a balesetről beszélt. A hang folytatódott.

– Ha a jelentésben szerepel a hibás hajtómű, az admirálisok kérdezősködni fognak. A pilótát kell megtörni, nem a szerződést.

Marlowe lehunyta a szemét.

– Ez manipuláció – mondta.

– A saját hangja – feleltem.

Hargitai előrehajolt.

– A hangrögzítő mellett ott van a karbantartási adatbázis eredeti másolata, a beszállítói számlák, valamint három tanú vallomása. A vizsgálatot ma hivatalosan újranyitjuk.

Marlowe ügyvédje lassan leült.

Marlowe rám nézett.

– Miért várt három évig?

– Mert három évig senki sem akarta meghallgatni.

– És most mit akar?

– Semmit magamnak. Csak azt, hogy a halottak és a túlélők neve ne egy hazugság alatt szerepeljen.

Hargitai ekkor felállt.

– Ezredes Marlowe, azonnal felfüggesztjük a szolgálat alól, és átadjuk az ügyet a katonai ügyészségnek.

Marlowe arca összeroppant.

A telefonja ekkor újra rezegni kezdett az asztalon. A kijelzőn ugyanaz a név jelent meg, amelyet előző este láttam.

Hargitai rápillantott.

– Vegye fel.

– Nem.

– Most már igen.

Marlowe remegő kézzel megnyomta a gombot.

A vonal másik végén egy nő beszélt. Nem suttogott.

– Derek, a raktárban megtalálták a második másolatot is. És aki megtalálta, már úton van hozzátok.

Marlowe rám meredt.

Én pedig megértettem: a felvétel nem a végső bizonyíték volt.

Csak az első ajtó.

Aznap délben egy futár érkezett a parancsnokságra egy lezárt dobozzal. A címzett neve az enyém volt, a feladó pedig az a szerelő, akiről három éve azt hitték, hogy magával vitte a titkot a sírba.

A doboz oldalán egyetlen mondat állt:

„Varga Júlia, ha ezt látja, tudja meg, ki adta ki a parancsot…”