4. RÉSZ — A tengerészgyalogos ezredes kinevetett a tiszti klubban, de amikor az admirális hozzám lépett, a pohara kiesett a kezéből

4. RÉSZ

A doboz átvétele után senki nem beszélt néhány másodpercig.

A parancsnokság folyosóján dél volt, mégis olyan érzésem támadt, mintha visszakerültünk volna a klub félhomályába. A futár kesztyűs keze még mindig a csomagon nyugodott. A karton egyik sarkán friss karcolás húzódott végig.

– Ki küldte? – kérdezte Hargitai.

– A feladó neve megegyezik a címkén szereplővel – felelte a biztonsági tiszt. – Fekete András.

Kíra felszisszent.

– Ő három éve meghalt.

– Tudom – mondtam.

Marlowe az asztalnál ült, két őr között. A korábbi magabiztossága eltűnt. A gallérja meglazult, homlokán izzadság gyűlt, és folyamatosan a telefonját nézte.

– Ezt nem lehet bizonyítékként használni – mondta.

– Még ki sem nyitottuk – felelte Hargitai.

– Akkor is szabálytalan.

– Derek – szólalt meg az ügyvédje –, most az lenne a legjobb, ha nem mondana többet.

Marlowe ránézett.

– Te képviselsz engem.

– Eddig igen.

A férfi összecsukta az irattáskáját.

– De ha valóban az van benne, amire gondolok, nem tudom tovább vállalni.

Marlowe arca megfeszült.

– Nem hagyhatsz itt.

– Nem én hagyom itt magát. A saját döntései tették ezt.

Az ügyvéd elment.

Marlowe ekkor először értette meg, hogy a rangja már nem pajzs. Csak egy név volt egy iraton, amelyet hamarosan mások fognak olvasni.

A biztonsági tiszt a doboz fölé hajolt.

– Felnyissuk?

Hargitai rám nézett.

– Júlia?

– Igen.

A kés pengéje lassan végighasított a ragasztószalagon. A hangja túl éles volt a csendben.

Odabent egy vászonba csavart, régi hordozható adathordozó feküdt. Mellette kézzel írt levél.

A papír első sora ez volt:

„Júlia, nem tudtam élve átadni.”

A kezem megremegett.

Fekete András nem csupán szerelő volt. Ő volt az az ember, aki aznap éjjel a hangrögzítőt a kabinomba juttatta. Tudta, hogy a karbantartási adatokat meghamisították, és azt is, hogy Marlowe nem egyedül cselekedett.

A levélben részletesen leírta, hogyan vásárolták meg a szerződést egy olyan vállalattól, amely hibás alkatrészeket szállított. A pénz egy részét katonai számlákon keresztül mosták tisztára. A parancsot pedig nem Marlowe adta ki.

A név a levél utolsó oldalán szerepelt.

Egy magas rangú tiszté, aki éveken át kitüntetéseket osztott, miközben másokra tolta a felelősséget.

Hargitai lassan kifújta a levegőt.

– Ezt azonnal továbbítjuk az ügyészségnek.

Marlowe felállt.

– Nem tehetik.

Az őr a vállára tette a kezét.

– Üljön vissza.

– Ez katonai titok!

– Már nem – mondtam.

Marlowe felém fordult.

– Maga nem érti, mit tesz. Ha ezt nyilvánosságra hozzák, mindenki elveszíti az állását.

– Nem mindenki.

– Maga is.

– Én azt már elvesztettem három éve, amikor maga a jelentésben pilótahibát írt.

A szobában senki sem mozdult.

Hargitai bekapcsolta a hangrögzítő lejátszását. Ezúttal nem a repülőgép adatai hallatszottak, hanem egy későbbi beszélgetés.

Marlowe hangja szólt a sötétből:

– A lány nem fog visszajönni. A baleset után összetört. Ha mégis beszél, senki nem fog hinni egy nőnek, aki egyedül repült éjszaka.

A másik hang röviden felelt:

– Akkor gondoskodj róla, hogy ne legyen oka visszajönni.

Marlowe most már nem nézett rám.

A saját szavait hallgatta. Nem emlékként, nem kifogásként, hanem kívülről. A hangja fáradt, türelmetlen és kegyetlen volt. Egy idegen ember hangjának tűnt, amíg rá nem jött, hogy az ő szája formálta ezeket a mondatokat.

– Én ezt nem… – kezdte.

– De igen – mondtam.

– Nem emlékszem.

– A hangja emlékszik.

Ezután gyorsan történtek a dolgok.

A katonai ügyészség két órán belül megérkezett. Lefoglalták Marlowe telefonját, számítógépét és irodájának kulcsait. A parancsnokság lezárta a karbantartási archívumot.

Marlowe többször megpróbált telefonálni.

Egyszer a feleségének.

Egyszer annak a tisztnek, akinek a neve a levélben állt.

Harmadszor a régi századparancsnokának.

Senki nem vette fel.

Amikor az őrök kivezették, megállt az ajtóban.

– Júlia – mondta –, én nem akartam, hogy így legyen.

– Hogyan akarta?

Nem válaszolt.

– Azt akarta, hogy én maradjak hibás? – kérdeztem.

– Nem volt személyes.

– Nekem az volt.

Aztán elment.

A tárgyalóterem kiürült, de én még sokáig ott álltam a vetítőgép mellett. Az asztalon maradt egy fénykép. A régi századunkról készült, még a baleset előtt. Tizenegy ember mosolygott rajta, köztük András is.

A képen mögöttem egy kis fémjelvény lógott a táskám pántján.

Ugyanaz a rézszínű repülőgép, amelyet azóta is magammal hordtam.

A fénykép hátuljára András ezt írta: „Aki visszatalál, annak hagyjunk fényt.”

Három héttel később a katonai ügyészség hivatalosan vádat emelt Marlowe ellen. A másik, magas rangú tiszt lemondott, mielőtt őrizetbe vették volna. A szerződéseket újra megvizsgálták, és a baleset áldozatainak nevét kijavították a nyilvántartásban.

Nem lettem hirtelen boldog.

A győzelem nem törölte ki a kórházi szobák szagát, a rehabilitáció hónapjait, sem azt a három évet, amikor a saját bajtársaim egy része úgy nézett rám, mintha valóban én rontottam volna el mindent.

De végre nem kellett többé bizonygatnom, hogy mi történt.

Két hónappal később egy kis repülésbiztonsági irodában kezdtem dolgozni a tengerparti városban. Reggelenként feketekávét főztem, a jelentéseket kézzel javítottam, és minden pénteken felhívtam azt a férfit, aki a baleset után újra megtanult járni.

Kíra is oda került hozzám gyakornokként.

Egyik délután egy rajzot találtam az asztalomon. Kíra készítette: egy apró repülőgép emelkedett a felhők fölé, alatta pedig egy keskeny hajó ringott a tengeren.

– Nem túl művészi – mondta zavartan.

– De pontos.

– Mitől?

– Attól, hogy a gép nem felejti el, honnan indult.

Hetekkel később Marlowe levelet küldött a fogdából. Nem bocsánatkérés volt. Azt írta, hogy ha tanúskodom mellette, talán enyhébb elbírálást kapok.

A levelet végigolvastam, aztán visszatettem a borítékba.

Nem haragudtam.

Ez volt benne a legfurcsább.

Már nem ő foglalta el a fejemben azt a helyet, ahová korábban a repülések emlékei kerültek. Nem akartam, hogy szenvedjen. Nem akartam, hogy megbocsátást kapjon sem.

Csak nem volt több dolgom vele.

Válaszoltam neki egyetlen mondattal:

„A következményeket nem én adom magának, hanem azok a döntések, amelyeket maga hozott.”

A levelet feladtam.

Aznap este havazni kezdett. Az első hó puhán ült meg az iroda ablakpárkányán, miközben én bezártam az ajtót.

A táskám pántján megcsörrent a rézszínű repülőgép-jelvény. A lepattant zománc alatt apró fehér hópehely tapadt a fémre.

Letöröltem, de nem tettem vissza a fiókba.

A vállamra vettem a táskát, és kiléptem az utcára.

Most már nem azért hordtam, hogy bárkinek bizonyítsak.

Azért hordtam, mert hazataláltam.