4. RÉSZ
A sötétségben először Elias lélegzetét hallottam, aztán a folyosó végén egy üveg csattanását.
Vincent megragadta a karomat.
– A pincelépcsőhöz megyünk.
– Maga vérzik.
– Te is fogsz, ha itt maradunk.
– Ezt nem nevezem megnyugtatásnak.
– Nem annak szántam.
Elias elővette a zseblámpáját. A keskeny fénysugár végigvágott a falon, és megvilágította a vászontáskámat a piros fonallal varrt csillaggal.
A ház mélyéről lövések dörrentek.
Most már nem volt kérdés, hogy ki jött értünk.
A pincébe vezető folyosón négy fegyveres férfi állt. Elias egy oldalsó ajtót rántott fel, én pedig Vincentet betuszkoltam egy régi borospince mögötti szűk járatba.
– A sebével nem fog végigmenni – mondtam.
– Akkor segíts.
– Ezt maga mondta?
– Ne szokj hozzá.
A járat dohos volt, a falakból hideg víz csöpögött. A vállára tettem a kezem, és minden lépésnél éreztem, ahogy megfeszül alattam az izma.
A telefonja újra csörgött.
– Vedd fel – mondta.
– Ki lehet az?
– Keller.
A kijelzőn valóban az orvos neve jelent meg.
Vincent hangosítóra állította.
– DeLuca – mondta Keller. – Add át a lányt, és talán életben maradsz.
– Te lőttél rám.
– Te pedig túl sokáig éltél.
– Azt hitted, nem vettem észre, hogy bezártad a fertőzést a sebbe?
Keller felnevetett.
– A lányod már a házban van. Hallgasd meg, ahogy sír.
Megfagyott bennem a vér.
– Hazudik – suttogtam.
– Nem – felelte Vincent. – A lakásodról beszél. Azt hiszi, ott vagyunk.
A vonal másik végén Keller elhallgatott.
Vincent közelebb hajolt a telefonhoz.
– A felvétel, amelyen lelősz, már három helyre el lett küldve.
– Blöffölsz.
– Nem én.
Ekkor Elias hangja szólalt meg a másik készülékről. Kiderült, hogy a teljes beszélgetést egy régi, elemmel működő diktafon rögzítette, amelyet a zakója belső zsebében tartott. A készüléken ott volt Keller beismerése, a kamerák kikapcsolásának terve és azoknak a rendőröknek a neve is, akik segítették.
Keller hangja egyre halkabb lett.
– Nem mered átadni.
– Nem én döntök róla – felelte Vincent. – A felvétel automatikusan kiment az ügyészségre.
A vonal megszakadt.
Vincent nekidőlt a falnak.
– Most már mehetünk?
– Most varrom össze magát.
– A pincében?
– Ahol találok helyet.
A régi boroshordók mellett elláttam a sebét. A kezem biztos maradt, bár belül remegtem. Amikor a tű áthaladt a bőrén, Vincent halkan felszisszent.
– Ezt hallottam – mondtam.
– Nem volt hangos.
– Nekem igen.
– Sajnálod?
– Mit?
– Hogy maradtál.
Ránéztem.
– Még nem döntöttem el.
Hajnali háromkor a rendőrök és az ügyészi nyomozók már körbevették a birtokot. Keller emberei megpróbáltak kijutni, de a kapunál elfogták őket. Keller maga a könyvtárban bújt el, éppen akkor, amikor azt hitte, hogy egyedül van.
A könyvtárban játszották le neki a saját hangját.
„A fertőzés három nap alatt elvégzi a munkát.”
Keller arca lassan elszürkült.
„A lánya már a házban van.”
A rendőr, aki a felvételt lejátszotta, megkérdezte:
– Ezt maga mondta?
Keller először tagadni próbált.
– Ez összevágás.
– A hangszakértő majd eldönti.
– DeLuca manipulálta.
– Azt is maga mondta, hogy lelőtte.
Keller akkor értette meg, hogy nem egy felvételt hallgat, hanem a saját bukását.
A kezét bilincsbe verték.
Én nem mentem be a könyvtárba. A lépcsőn ültem, Vincent mellett, és figyeltem, ahogy az emberek kiviszik a dobozokat. A tárgyalás hónapokkal később kezdődött. Keller bűnösnek vallotta magát, a rendőrök közül hármat letartóztattak, a régi vállalat pénzmosási ügye pedig országos botránnyá vált.
Vincent ügyvédje az első napon közölte vele, hogy nem vállalja tovább a képviseletét.
– Maga nem akar irányítani semmit – mondta az ügyvéd. – Azt akarja, hogy mindenki féljen magától. Ez nem védekezés.
Vincent nem válaszolt.
Csak a kezében tartotta a kis rézkulcsot.
A kulcs egy régi kikötői raktárhoz tartozott. A könyvek mögött valóban ott volt a második zár, mögötte pedig egy fémdoboz, benne Thomas Ellison naplójával.
Apám mindent leírt.
A neveket. A számlákat. A raktárakat. És azt is, hogy amikor megszökött, nem mert hazajönni hozzám, mert úgy gondolta, a menekülésével életben tarthat.
A napló végén egyetlen mondat állt:
„Mara, ha ezt olvasod, akkor végre nem kell többé miattam félned.”
Apám életben volt, de hatvan kilométerrel arrébb, egy kisvárosi gondozóházban. Az a nő, aki telefonált, a régi ápolónője volt. Thomas agyvérzésen esett át, beszélni nehezen tudott, mégis felismerte a piros csillagot a táskámon.
Amikor meglátott, sírni kezdett.
Én is.
Nem kérdeztem, miért hagyott el.
Először csak megfogtam a kezét.
A heget a csuklóján azonnal felismertem.
– Kislányom – mondta nagy nehezen.
Ez volt az első szó, amit tizenkilenc év után nekem mondott.
Vincent a folyosón maradt. Nem akart közénk állni.
Később megkérdeztem tőle, miért segített.
– Mert tartozom neki – felelte.
– Az apámnak?
– Egy életével.
– És nekem?
Sokáig hallgatott.
– Neked nem tartozom pénzzel.
– Hanem?
– Az igazsággal.
Hetekkel később elhagytam a DeLuca-birtokot. Nem maradtam ott ápolónőként, bár Vincent felajánlotta, hogy kétszer annyit fizet.
– Nem akarok többé olyan házban dolgozni, ahol az ajtók fontosabbak az embereknél – mondtam.
– Akkor mit fogsz csinálni?
– Visszamegyek a sürgősségire.
– Ahol mindenki ordít?
– Ott legalább tudom, miért.
Elias a kapuig kísért. A kezembe adott egy kis dobozt.
Benne a régi fémdoboz és a rézkulcs másolata feküdt.
– Ezt Vincent küldi – mondta.
– Nem kérem.
– Nem ajándék. Emlékeztető.
– Mire?
– Hogy egyszer maga mondta ki először, hogy nem.
A következő hónapokban egy kis lakást vettem ki a folyó közelében. A nappali ablakából láttam a villamosokat, reggelente kávét főztem, este pedig felhívtam apámat. Néha csak hallgattunk.
Újra dolgozni kezdtem az éjszakai műszakban. A fáradtság ismerős volt, de már nem éreztem üresnek.
A szekrényem ajtajára a kislányom, vagyis nem nekem született gyerek, hanem a szomszédom hatéves fia rajzolt egy piros csillagot, mert egyszer megengedtem neki, hogy a táskámat megcsodálja. A rajz ferdén lógott a mágnes alatt.
Az első hó december elején esett.
Aznap este üzenet érkezett Vincenttől.
„A tárgyalás véget ért. A birtokot eladom. Ha szeretnéd, eljöhetsz a házért. Nem kell válaszolnod ma.”
A következő üzenet tíz perccel később érkezett.
„Hiányzik, hogy nem engedelmeskedsz.”
Elmosolyodtam, de nem azért, mert vissza akartam menni.
Azért, mert először nem éreztem kötelességemnek megmenteni őt.
Ezt írtam vissza:
„A ház nem kell. A békém igen.”
Vincent többé nem írt.
Apám állapota lassan javult. Néha már maga vitte a telefont a füléhez. Egy este megkérdezte:
– Boldog vagy?
Az ablakhoz léptem. A hó betakarta az utcát, a villamos fényei aranyszínű csíkokat húztak rajta.
– Igen – mondtam. – Most már tudom, milyen érzés.
A vászontáskámat a székre akasztottam. A piros fonallal varrt csillag kissé megkopott, a szálak meglazultak, de még mindig tartotta magát.
Ahogy én is.
És azon az éjszakán először nem egy veszélyes férfit mentettem meg.
Magamat mentettem meg.
Missed the beginning?













