4. RÉSZ — Öt nap alatt hat ápolónő menekült el DeLuca birtokáról, de amikor én nemet mondtam, az intéző arca elsápadt

4. RÉSZ

A sötétségben először Elias lélegzetét hallottam, aztán a folyosó végén egy üveg csattanását.

Vincent megragadta a karomat.

– A pincelépcsőhöz megyünk.

– Maga vérzik.

– Te is fogsz, ha itt maradunk.

– Ezt nem nevezem megnyugtatásnak.

– Nem annak szántam.

Elias elővette a zseblámpáját. A keskeny fénysugár végigvágott a falon, és megvilágította a vászontáskámat a piros fonallal varrt csillaggal.

A ház mélyéről lövések dörrentek.

Most már nem volt kérdés, hogy ki jött értünk.

A pincébe vezető folyosón négy fegyveres férfi állt. Elias egy oldalsó ajtót rántott fel, én pedig Vincentet betuszkoltam egy régi borospince mögötti szűk járatba.

– A sebével nem fog végigmenni – mondtam.

– Akkor segíts.

– Ezt maga mondta?

– Ne szokj hozzá.

A járat dohos volt, a falakból hideg víz csöpögött. A vállára tettem a kezem, és minden lépésnél éreztem, ahogy megfeszül alattam az izma.

A telefonja újra csörgött.

– Vedd fel – mondta.

– Ki lehet az?

– Keller.

A kijelzőn valóban az orvos neve jelent meg.

Vincent hangosítóra állította.

– DeLuca – mondta Keller. – Add át a lányt, és talán életben maradsz.

– Te lőttél rám.

– Te pedig túl sokáig éltél.

– Azt hitted, nem vettem észre, hogy bezártad a fertőzést a sebbe?

Keller felnevetett.

– A lányod már a házban van. Hallgasd meg, ahogy sír.

Megfagyott bennem a vér.

– Hazudik – suttogtam.

– Nem – felelte Vincent. – A lakásodról beszél. Azt hiszi, ott vagyunk.

A vonal másik végén Keller elhallgatott.

Vincent közelebb hajolt a telefonhoz.

– A felvétel, amelyen lelősz, már három helyre el lett küldve.

– Blöffölsz.

– Nem én.

Ekkor Elias hangja szólalt meg a másik készülékről. Kiderült, hogy a teljes beszélgetést egy régi, elemmel működő diktafon rögzítette, amelyet a zakója belső zsebében tartott. A készüléken ott volt Keller beismerése, a kamerák kikapcsolásának terve és azoknak a rendőröknek a neve is, akik segítették.

Keller hangja egyre halkabb lett.

– Nem mered átadni.

– Nem én döntök róla – felelte Vincent. – A felvétel automatikusan kiment az ügyészségre.

A vonal megszakadt.

Vincent nekidőlt a falnak.

– Most már mehetünk?

– Most varrom össze magát.

– A pincében?

– Ahol találok helyet.

A régi boroshordók mellett elláttam a sebét. A kezem biztos maradt, bár belül remegtem. Amikor a tű áthaladt a bőrén, Vincent halkan felszisszent.

– Ezt hallottam – mondtam.

– Nem volt hangos.

– Nekem igen.

– Sajnálod?

– Mit?

– Hogy maradtál.

Ránéztem.

– Még nem döntöttem el.

Hajnali háromkor a rendőrök és az ügyészi nyomozók már körbevették a birtokot. Keller emberei megpróbáltak kijutni, de a kapunál elfogták őket. Keller maga a könyvtárban bújt el, éppen akkor, amikor azt hitte, hogy egyedül van.

A könyvtárban játszották le neki a saját hangját.

„A fertőzés három nap alatt elvégzi a munkát.”

Keller arca lassan elszürkült.

„A lánya már a házban van.”

A rendőr, aki a felvételt lejátszotta, megkérdezte:

– Ezt maga mondta?

Keller először tagadni próbált.

– Ez összevágás.

– A hangszakértő majd eldönti.

– DeLuca manipulálta.

– Azt is maga mondta, hogy lelőtte.

Keller akkor értette meg, hogy nem egy felvételt hallgat, hanem a saját bukását.

A kezét bilincsbe verték.

Én nem mentem be a könyvtárba. A lépcsőn ültem, Vincent mellett, és figyeltem, ahogy az emberek kiviszik a dobozokat. A tárgyalás hónapokkal később kezdődött. Keller bűnösnek vallotta magát, a rendőrök közül hármat letartóztattak, a régi vállalat pénzmosási ügye pedig országos botránnyá vált.

Vincent ügyvédje az első napon közölte vele, hogy nem vállalja tovább a képviseletét.

– Maga nem akar irányítani semmit – mondta az ügyvéd. – Azt akarja, hogy mindenki féljen magától. Ez nem védekezés.

Vincent nem válaszolt.

Csak a kezében tartotta a kis rézkulcsot.

A kulcs egy régi kikötői raktárhoz tartozott. A könyvek mögött valóban ott volt a második zár, mögötte pedig egy fémdoboz, benne Thomas Ellison naplójával.

Apám mindent leírt.

A neveket. A számlákat. A raktárakat. És azt is, hogy amikor megszökött, nem mert hazajönni hozzám, mert úgy gondolta, a menekülésével életben tarthat.

A napló végén egyetlen mondat állt:

„Mara, ha ezt olvasod, akkor végre nem kell többé miattam félned.”

Apám életben volt, de hatvan kilométerrel arrébb, egy kisvárosi gondozóházban. Az a nő, aki telefonált, a régi ápolónője volt. Thomas agyvérzésen esett át, beszélni nehezen tudott, mégis felismerte a piros csillagot a táskámon.

Amikor meglátott, sírni kezdett.

Én is.

Nem kérdeztem, miért hagyott el.

Először csak megfogtam a kezét.

A heget a csuklóján azonnal felismertem.

– Kislányom – mondta nagy nehezen.

Ez volt az első szó, amit tizenkilenc év után nekem mondott.

Vincent a folyosón maradt. Nem akart közénk állni.

Később megkérdeztem tőle, miért segített.

– Mert tartozom neki – felelte.

– Az apámnak?

– Egy életével.

– És nekem?

Sokáig hallgatott.

– Neked nem tartozom pénzzel.

– Hanem?

– Az igazsággal.

Hetekkel később elhagytam a DeLuca-birtokot. Nem maradtam ott ápolónőként, bár Vincent felajánlotta, hogy kétszer annyit fizet.

– Nem akarok többé olyan házban dolgozni, ahol az ajtók fontosabbak az embereknél – mondtam.

– Akkor mit fogsz csinálni?

– Visszamegyek a sürgősségire.

– Ahol mindenki ordít?

– Ott legalább tudom, miért.

Elias a kapuig kísért. A kezembe adott egy kis dobozt.

Benne a régi fémdoboz és a rézkulcs másolata feküdt.

– Ezt Vincent küldi – mondta.

– Nem kérem.

– Nem ajándék. Emlékeztető.

– Mire?

– Hogy egyszer maga mondta ki először, hogy nem.

A következő hónapokban egy kis lakást vettem ki a folyó közelében. A nappali ablakából láttam a villamosokat, reggelente kávét főztem, este pedig felhívtam apámat. Néha csak hallgattunk.

Újra dolgozni kezdtem az éjszakai műszakban. A fáradtság ismerős volt, de már nem éreztem üresnek.

A szekrényem ajtajára a kislányom, vagyis nem nekem született gyerek, hanem a szomszédom hatéves fia rajzolt egy piros csillagot, mert egyszer megengedtem neki, hogy a táskámat megcsodálja. A rajz ferdén lógott a mágnes alatt.

Az első hó december elején esett.

Aznap este üzenet érkezett Vincenttől.

„A tárgyalás véget ért. A birtokot eladom. Ha szeretnéd, eljöhetsz a házért. Nem kell válaszolnod ma.”

A következő üzenet tíz perccel később érkezett.

„Hiányzik, hogy nem engedelmeskedsz.”

Elmosolyodtam, de nem azért, mert vissza akartam menni.

Azért, mert először nem éreztem kötelességemnek megmenteni őt.

Ezt írtam vissza:

„A ház nem kell. A békém igen.”

Vincent többé nem írt.

Apám állapota lassan javult. Néha már maga vitte a telefont a füléhez. Egy este megkérdezte:

– Boldog vagy?

Az ablakhoz léptem. A hó betakarta az utcát, a villamos fényei aranyszínű csíkokat húztak rajta.

– Igen – mondtam. – Most már tudom, milyen érzés.

A vászontáskámat a székre akasztottam. A piros fonallal varrt csillag kissé megkopott, a szálak meglazultak, de még mindig tartotta magát.

Ahogy én is.

És azon az éjszakán először nem egy veszélyes férfit mentettem meg.

Magamat mentettem meg.