Öt nap alatt hat ápolónő menekült el DeLuca birtokáról, de amikor én nemet mondtam, az intéző arca elsápadt

Amikor beléptem Vincent DeLuca hálószobájába, egy könyv repült a fejem mellett, és a falba csapódva kettétört a csend.

A függönyöket azonnal széthúztam. A szürke reggeli fény végigömlött a szobán, megvilágítva a férfit, aki állítólag öt nap alatt hat ápolónőt üldözött el a birtokról. A lámpaernyőn még ott remegett a könyv ütésétől a por.

Vincent a baldachinos ágyban feküdt. Negyven év körüli volt, széles vállú, sötét hajú, de a láz teljesen kifacsarta az arcát. A jobb vállát vastag kötés fedte, amelyből sárgás folyadék szivárgott. A levegőben citromos tisztítószer, whisky és valami sokkal rosszabb szaga keveredett.

Fertőzés.

– Menj ki – mondta rekedten.

– Nem.

A bal keze lassan eltűnt a párna alatt.

– Tudod, ki vagyok?

– Tudom, hogy kiszáradt, lázas és valószínűleg vérmérgezés felé tart. Ez most fontosabb, mint a neve.

A tekintete megkeményedett.

– Az emberek nem beszélnek így velem.

– Akkor szerencsés napja van. Én viszont sürgősségi ápolónő voltam három évig. Láttam részegen székeket dobáló betegeket, és láttam olyan férfit is, aki megpróbálta leharapni az orvos fülét. Maga jelenleg csak beteg.

– A fegyver a párna alatt van.

– Észrevettem.

– Nem fél?

A torkom összeszorult, de nem a fegyver miatt. A zsebemben ott lapult a kilakoltatási felszólítás másolata, az autóm tankja pedig üresen kongott. A bankszámlámon nyolcvanhárom cent maradt.

– Félek – mondtam. – Csak nincs időm rá.

Aznap reggel a bérbeadóm még egyszer bekopogott az ajtómon. A papírt egy rozsdás szöggel rögzítette a bejáratra. Hat napot adott, hogy kifizessem a két havi elmaradásomat. Ez a munka hat hónapnyi bért ígért.

A pénznek néha ára van.

És néha az ár az, hogy az ember egy fegyveres maffiafőnök sebéhez nyúl.

Vincent végül kivette a kezét a párna alól.

– Öt percet kapsz.

– Tízre lesz szükségem.

– Öt.

– Akkor ne pazarolja őket beszédre.

A kötés a sebbe ragadt. Amikor az ollóval elvágtam, Vincent bal keze hirtelen a csuklómra zárult. Olyan erősen szorított, hogy a körmei alatt fehérre vált a bőröm.

– Ujjakat török – suttogta.

– Én pedig visszaillesztem őket.

A szeme egy pillanatra megvillant. Nem mosoly volt, inkább meglepetés.

– Túl bátor vagy egy pénzre szoruló nőhöz képest.

– Nem bátor vagyok. Fáradt.

Lassan elengedett.

A kötés alatt a seb sokkal rosszabb volt, mint gondoltam. A golyó nyomát rosszul varrták össze, a fertőzést pedig bezárták a húsba. A bőr vörös volt, forró és megduzzadt. A gyomrom összerándult.

– Ki látta el ezt a sebet? – kérdeztem.

Vincent arca megváltozott. A keménység mögül először bukkant elő valami más.

– Egy orvos.

– Ez nem válasz.

– Dr. Keller.

– Hol van?

– Elment.

– Maga küldte el?

– Nem.

Az ajtó előtt ekkor megmozdult a kilincs. Elias Grant, a ház ősz hajú intézője, résnyire benézett.

– Uram, a gyógyszereket meghozták.

– Hozza be – mondtam.

Elias Vincentre nézett, aztán rám.

– A gyógyszereket ő nem engedi be a szobába.

– Akkor ma először legyen valami, amit nem ő dönt el.

Vincent rám meredt.

– Vigyázz, Mara.

A nevem hallatán megállt a kezem. Eddig csak kisasszonynak nevezett.

– Én mindig vigyázok.

Elias belépett, kezében egy fekete orvosi táskával. Amikor letette az asztalra, egy apró, sárgaréz zár csörrent a csendben. Kinyitotta a gyógyszereket, én pedig elővettem a saját vászontáskámat. Az oldalára egy piros fonallal varrtam rá évekkel korábban egy kis csillagot, mert az eredeti jelzés leszakadt róla. Azóta minden nehéz műszakra magammal vittem.

Vincent tekintete egy pillanatra a csillagra siklott.

– Ez nem illik ide – mondta.

– Éppen ezért hoztam.

Elias elővette a fecskendőt.

– Az antibiotikumot nem fogja bevenni.

– Akkor lefogjuk? – kérdeztem.

Vincent felült. A mozdulattól elsápadt, de nem nyögött fel.

– Próbáld meg.

A következő pillanatban az emeleten mély férfihangok hallatszottak. Az ajtó túloldalán valaki azt mondta, hogy a rendőrség megtalálta a lövöldözőt. Elias arca megfeszült.

Vincent azonban nem a hangokra figyelt, hanem a táskám oldalán lévő piros csillagra.

– Hol szerezted azt a táskát? – kérdezte.

– Az apámtól maradt rám.

– Mi volt a neve?

Már válaszoltam volna, amikor Elias hirtelen felkapta a fejét, és a szobába lépő, sápadt férfi felé fordult. A férfi egy barna irattartót tartott a kezében, majd remegő ujjal a legfelső laphoz nyúlt…

2. RÉSZ

A férfi nem kopogott. Egyszerűen belépett, mintha a ház minden ajtaja az ő engedélyére várna.

Elias azonnal elé állt.

– Nolan, mit keresel itt?

– A főnöknek tudnia kell valamit.

Vincent rám nézett.

– Mindenki kifelé.

– Maga még mindig nem kapott antibiotikumot – mondtam.

– Kifelé, Mara.

– Nem.

Nolan lenézett rám, mintha csak most vett volna észre.

– Ez az ápolónő nem érti, hogyan működik ez a ház.

– Dehogynem – feleltem. – Maga a belépési szabályokat sem érti, mert nem kopogott.

Elias majdnem elmosolyodott, de a pillanat azonnal eltűnt. Nolan kinyitotta az irattartót. A benne lévő lapok szélei nedvesek voltak, mintha valaki esőben hozta volna őket.

– A klinikáról telefonáltak – mondta. – A golyót nem a konkurencia embere lőtte ki.

Vincent mozdulatlan maradt.

– Akkor ki?

– A rendőrség szerint egy régi alkalmazott. De a kamera felvételén más látszik.

– Milyen kamera?

Nolan rám pillantott.

– Ezt csak családtagok hallhatják.

– Akkor beszéljen gyorsan – mondtam. – A betegének negyven fokos láza van.

Vincent felhorkant.

– Azt hiszed, érdekel, mit hallasz?

– Nem. Azt hiszem, jelenleg nincs választása.

A szoba fémes fertőtlenítőszaggal telt meg, miközben letisztítottam a sebet. Vincent állkapcsa megfeszült, amikor a fertőzött részt kitisztítottam, de egyetlen hangot sem adott ki. A csuklómon még látszottak az ujjai helyei. A bőröm lüktetett.

– Honnan tudta, hogy a golyó bent maradt? – kérdeztem.

– Nem maradt bent.

– Akkor miért ilyen mély a járat?

Vincent elhallgatott.

Nolan óvatosan az asztalra tette az irattartót.

– A támadás előtt valaki kikapcsolta a birtok összes kameráját. Pontosan tizenhét percre.

Elias arcából kifutott a vér.

– Ez lehetetlen.

– Mégis megtörtént.

– Ki fér hozzá a rendszerhez? – kérdeztem.

– Én – mondta Elias.

– És?

– A főnök. Nolan. Dr. Keller.

Vincent a párnára támaszkodott.

– Keller nem árult el.

– Akkor miért hagyta magát rosszul összevarrni? – kérdeztem.

– Nem tudom.

Ez volt az első őszinte válasza.

Odakint délutánra váltott az idő. Az eső az ablakon csíkokat húzott, a márványfolyosón pedig valaki idegesen járkált. A ház tele volt férfiakkal, akik fegyvert hordtak, de egy beteg ápolónőtől féltek, aki fecskendőt tartott a kezében.

– Beadom az antibiotikumot – mondtam.

– Nem.

– Akkor most maga fog meghalni a büszkesége miatt.

– Nem félek a haláltól.

– Én viszont láttam, hogyan néz ki. Nem olyan elegáns, mint maga.

Nolan elfordította a fejét, Elias pedig a padlót nézte.

Vincent végül kinyújtotta a karját.

– Csináld.

A tű átszúrta a bőrét. A keze megfeszült, de nem rántotta el.

– Ennyi? – kérdezte.

– A gyógyszer csak akkor működik, ha nem vágja le közben a karomat.

– Megfontolom.

Az injekció után leültem az ágy szélére, és ellenőriztem a pulzusát. Gyors volt és szabálytalan.

– Kórházba kell mennie.

– Nem megyek.

– Akkor hozzunk ide sebészt.

– Senkiben sem bízom.

– Bennem sem.

– Téged még nem ismerlek eléggé.

A mondat furcsán hangzott. Nem fenyegetés volt, inkább vallomás.

Aznap este Elias a konyhában egy csésze levest tett elém. A rézedény peremén apró horpadás futott végig. A kezem remegett, miközben kanalazni kezdtem.

– Miért marad? – kérdezte.

– Mert szükségem van a pénzre.

– A pénz nem mindig éri meg.

– Mindenki ezt mondja, akinek van belőle.

Elias halkan felsóhajtott.

– Az előző ápolónők közül egyik sem tudott a hibás varratokról.

– Mi történt velük?

– Az egyik felmondott. A másiknak Keller azt mondta, hogy minden rendben van. A harmadik meglátta a vért a padlón, és sikítani kezdett.

– Milyen vért?

Elias nem válaszolt.

A zsebemben megcsörrent a telefonom. A bérbeadóm üzenete érkezett: Holnap reggelig fizet, vagy lecserélem a zárat.

Vincent az ajtóból figyelt minket. Nem tudtam, mióta áll ott.

– Mennyi kell? – kérdezte.

– Nem tartozik magára.

– Minden, ami a házamban történik, rám tartozik.

– Akkor gyógyuljon meg, és kérdezzen később.

A tekintete a telefonomra esett.

– Elias, adj neki előleget.

– Nem – mondtam.

– Nem kérdeztem.

– Nem akarom, hogy tartozzak magának.

– Már tartozol.

– Mivel?

Vincent tekintete az arcomra szegeződött.

– Ezt próbálom kideríteni.

Aznap éjjel az üres vendégszobában aludtam. Éjfél után zajra ébredtem. A folyosón két férfi veszekedett.

– Ha rájön, mindannyiunkat elvisz – mondta Nolan.

– Nem fog rájönni – felelte egy másik hang.

– Már kérdezősködik.

Kinyitottam az ajtót. A folyosó végén egy férfi állt, kezében a barna irattartóval. Amikor meglátott, elejtett egy fényképet.

A képen egy fiatal férfi feküdt egy kórházi ágyon. A csuklóján ugyanaz a furcsa, háromágú heg látszott, amelyet apám kezén ismertem fel gyerekkoromban.

Felvettem a fényképet.

– Ki ez? – kérdeztem.

A férfi hátrálni kezdett.

– Senki.

Elias kilépett mögülem.

– Mara, ne nézd meg a hátulját.

Természetesen megfordítottam.

A fénykép hátoldalán egy dátum és egy név állt. A név az apámé volt.

Ekkor Vincent hangja megszólalt a sötétből.

– Most már értem, miért volt ismerős a szemed…

A folyosó végén valaki felkapcsolta a lámpát, és a férfi kimondta azt a mondatot, amelyetől minden levegő kiszorult a tüdőmből…

3. RÉSZ

– Az apád nem halt meg, Mara – mondta Vincent. – Legalábbis nem azon az éjszakán, amikor ezt mindenkivel elhitették.

A folyosón megállt az idő. A lámpa zümmögött, az ujjaim között pedig a fénykép széle lassan belevágott a bőrömbe.

– Mit mondott?

Elias lehunyta a szemét.

– Vincent, ezt nem így kellett volna.

– Akkor mondd el te – vágott közbe Vincent. – Vagy én fogom.

A férfi, aki elejtette a képet, Nolan volt. Most úgy nézett ki, mint aki legszívesebben kiugrana az ablakon, de a második emeleten álltunk.

– Az apád, Thomas Ellison, könyvelőként dolgozott a kikötői vállalatnál – mondta Vincent. – Tizenkilenc éve rájött, hogy a vállalat pénzét valaki eltünteti. Nem én voltam.

– Maga ezt várja el, hogy elhiggyem?

– Nem. Azt várom, hogy megnézd a bizonyítékot.

A szobájába vitt minket. Az asztalon már ott feküdt a barna irattartó. A bőre megrepedezett a sarkainál, közepén pedig egy mély, félhold alakú horpadás húzódott.

Vincent leült, bár az arca fájdalomtól eltorzult.

– Apád hamis számlákat talált. A pénz egy része egy állami gyógyszerbeszerzésből tűnt el. Amikor megpróbálta feljelenteni őket, elrabolták.

– És maga?

– Én akkor huszonkét éves voltam. A bátyám a vállalatnál dolgozott. Megpróbáltam kiszabadítani Thomast.

– Megpróbálta?

– Túl későn értem oda.

Nolan remegő kézzel kinyitotta az irattartót. Egy rendőrségi jelentés, egy kórházi karton és több régi fénykép került elő. A kórházi kartonon a beteg neve helyén csak ez állt: Ismeretlen férfi. A dátum pontosan az apám eltűnésének napja volt.

– Ez nem bizonyítja, hogy ő volt – mondtam.

– A hátoldalát olvasd el – felelte Vincent.

A fényképet megfordítottam. A kézírás görbe volt, a betűk mégis azonnal ismerősek. Apám bal kézzel írt, mert gyerekkorában eltörte a jobb csuklóját.

„Ha valaha eljut hozzá, mondd meg neki, hogy a könyvek mögött keresse a második kulcsot.”

A térdem megremegett.

– Ez az ő írása.

– Tudom.

– Honnan?

Vincent a szekrényből egy kis fémdobozt vett elő. A doboz tetején háromágú jel volt, ugyanaz, mint a fényképen szereplő hegen.

– Mert tizenkilenc éve én találtam meg őt egy raktárban. Élve.

Nem kaptam levegőt.

– Miért nem vitt kórházba?

– Mert akik megsebesítették, a kórházban is vártak volna rá. Elrejtettem egy vidéki klinikán. Három nappal később eltűnt.

– Maga tudta, hogy él, és hagyta, hogy én azt higgyem, meghalt?

– Nem tudtam, hol van. Csak azt tudtam, hogy menekül.

– Hazudik.

– Sok mindenben hazudtam. Ebben nem.

A szobában senki sem mozdult. Az ablakon túli eső kopogása lassú, egyenletes ritmust vert.

– Mi köze ennek a lövéshez? – kérdeztem.

Vincent elővette a telefonját, és egy felvételt indított. A képernyőn a birtok hátsó udvara jelent meg. A dátum három nappal korábbi volt. Dr. Keller látszott rajta, amint egy ismeretlen férfival beszél.

– A seb nem az utcán keletkezett – mondta Vincent. – Keller lőtt rám. Azt akarta, hogy a halálom természetesnek tűnjön, miközben a testemben terjesztette a fertőzést.

– Miért?

– Mert azt hiszi, nálam van a második kulcs.

– És nálad van?

Vincent rám nézett.

– Nem.

Elias ekkor a saját mellkasához kapott. A zakója belső zsebéből egy apró, rézszínű kulcs csúszott ki a padlóra.

A felismerés olyan erővel csapott belém, hogy hátraléptem.

– Maga tudta.

– A kulcsot Thomas adta nekem – mondta Elias. – Azt mondta, csak akkor adjam át, ha a lánya visszatér a házba.

– Miért nem mondta el, ki vagyok?

– Mert figyeltek minket.

Vincent lehunyta a szemét.

– Keller nem egyedül dolgozott. A rendőrségen belül is volt embere. Ha Mara neve előbb kerül elő, ő lett volna a következő célpont.

A telefonom hirtelen csörögni kezdett. Ismeretlen szám volt.

Felvettem.

– Mara Ellison? – kérdezte egy női hang. – Ha Vincent DeLuca elmondta az igazat, akkor az apja életben van. És holnap reggel a városban lesz.

– Ki beszél?

– Az, aki eddig vigyázott rá.

A vonal megszakadt.

Vincent felállt, de a seb miatt majdnem összerogyott.

– Azonnal el kell mennünk innen.

– Hová?

A telefon újra megszólalt. Ezúttal üzenet érkezett. Egyetlen kép volt benne: a lakásom ajtaja, rajta a kilakoltatási felszólítással.

Alatta egy mondat állt: „A lányát már megtaláltuk.”

Vincent arca megkeményedett.

– Keller tudja, hogy te vagy Thomas lánya.

És akkor a birtok összes lámpája egyszerre kialudt…