A bátyám temetésére három év után hazatértem, de amikor a rendőr lejátszotta a sérült hangfelvételt, Adrian elsápadt

A rendőr még meg sem nyomta a lejátszás gombját, amikor Adrian úgy nézett rám, mintha már tudná, mit fogok hallani.

A temetkezési vállalat alagsori azonosítóhelyiségében ültünk, három évvel azután, hogy elhagytam az országot. Odakint novemberi eső verte az ablakot, bent pedig fertőtlenítőszer és hideg kávé szaga keveredett. Anyám a fekete táskáját szorította az ölében. Claire a sarokban állt, egyik kezével a kabátja gallérját markolva.

Én nem néztem rá.

A rendőr egy átlátszó bizonyítékos zacskót tett elém. Benne volt Daniel megállított órája, a víztől eldeformálódott pénztárcája, három kulcs és egy apró, réz iránytű, amelyet tizenkét éves korában kaptam tőle.

– Ezeket a szakadék alján találták – mondta a nyomozó. – A telefont majdnem teljesen tönkretette a víz. A laboratórium mégis vissza tudott állítani néhány fájlt.

Adrian a fal mellett állt. Fekete kabátja ujján egyetlen esőcsepp csillogott, mintha még mindig nem lépett volna be igazán ebbe a helyiségbe.

– Milyen fájlokat? – kérdeztem.

– Egy hangfelvételt. Harmincnyolc másodpercet.

Anyám felsóhajtott.

– Talán Daniel segítséget kért.

A nyomozó rám nézett.

– A baleset előtt körülbelül húsz perccel készült.

A szívem összerándult. Három éve úgy éltem, mintha Daniel eltűnése egy bezárt ajtó mögött történt volna. Most valaki kulcsot tett a zárba.

– Hallgassuk meg – mondtam.

– Elena – szólalt meg Adrian halkan –, talán jobb lenne, ha ezt később tennénk.

Most először fordultam felé.

– Miért?

– Mert gyászolsz. Bármi is van rajta, csak tovább fog fájni.

– Három évig azt hittem, a testvérem meghalt egy szerencsétlenségben. Ha most valami más is fájni fog, legalább tudni akarom, mi az.

Claire megmozdult.

– Adrian nem akart rosszat mondani.

– Te pedig ne beszélj helyette – feleltem.

A hangom nyugodt maradt, és ettől én magam is megijedtem. Régen, amikor Adrian kimondta, hogy csupán testvérként szeret, napokig sírtam a szobámba zárva. Amikor kilencvenkilenc nappal Daniel eltűnése után bejelentette, hogy Claire-rel házasodik, ugyanaz a fájdalom már néma volt.

A nyomozó a számítógép mellé hajolt.

– A fájl sérült. Csak egyszer tudom lejátszani biztonságosan.

Adrian keze ökölbe szorult.

– Akkor talán mégsem kellene kockáztatni.

– A bátyám hangjáról van szó – mondtam. – Indítsa el.

A készülék felől először recsegés hallatszott. Aztán eső kopogott, ablaktörlő nyikorgott, végül Daniel hangja tört át a zajon. Dühös volt. És félt.

– Claire, nézz rám, és mondd meg az igazat!

Egy nő sírni kezdett.

Claire arca elszíntelenedett.

Daniel hangja újra felcsattant:

– Mióta van közted és Adrian között…

A felvétel hirtelen elnémult.

Senki sem mozdult. Csak a szellőző tompa zúgását hallottam, miközben lassan Adrian felé fordultam. A férfi, akit hét évig szerettem, most úgy nézett rám, mintha a következő mondat kimondása előtt már elveszített volna mindent.

– Mióta? – kérdeztem.

Adrian ajka szétnyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Claire közelebb lépett hozzá, ő azonban elhúzódott tőle.

A rendőr a sérült készülék felé nyúlt, és azt mondta, hogy a laboratóriumban talán még van egy másik helyreállítható fájl. Adrian erre hirtelen előrelépett, és a keze a bizonyítékos mappára nehezedett…

2. RÉSZ

…a keze a bizonyítékos mappára nehezedett, de a nyomozó azonnal rászólt.

– Ne érjen hozzá!

Adrian visszahúzta az ujjait. A körme mellett egy apró, friss seb piroslott.

– Csak el akartam venni onnan – mondta.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert nem tudod, mit hallottál.

– Pontosan ez a baj. Te viszont tudod.

A helyiségben minden szem rá szegeződött. Anyám lassan felállt, a szék lába élesen csikordult a kövön.

– Adrian, mi volt köztetek Claire-rel?

Claire sírva rázta a fejét.

– Én nem akartam, hogy Daniel megtudja.

Anyám megtántorodott.

– Te már tudtad, hogy viszonyuk van?

– Nem! – kiáltotta Claire. – Nem így volt!

– Akkor hogyan? – kérdeztem.

Claire rám nézett, és a szemében nem szégyent láttam, hanem félelmet.

– Daniel és én már szakítottunk aznap este.

– Azt mondtad, szereted őt.

– Szerettem.

– Mégis Adrianhez mentél férjhez.

Adrian végre megszólalt.

– Claire egyedül maradt. Daniel eltűnt. Én pedig…

– Ne mondd még egyszer, hogy gondoskodni akartál róla – vágtam közbe. – Ezt már hallottam. Akkor is, amikor a szemembe mondtad, hogy én egyedül is boldogulok.

A nyomozó leállította a számítógépet, majd egy másik, lezárt tasakot vett elő.

– Nem csak a hangfelvételt találtuk. A telefon belső memóriájában volt egy időzített üzenet is. Nem tudtuk megnyitni, amíg a tulajdonjogot nem tisztáztuk.

– Én vagyok a testvére – mondtam.

– Önnek küldte volna?

– Nem tudom.

Adrian arca megfeszült.

– Daniel mindenkinek küldözgetett üzeneteket. Ez semmit sem jelent.

– Akkor miért remegsz? – kérdeztem.

– Nem remegek.

– A jegygyűrűd most hozzáverődik a fémasztalhoz.

A hangja elakadt. A gyűrű tényleg finoman kopogott, mert az ujja megállíthatatlanul remegett.

Délután négy óra volt, mire a rendőrök a kórházi laboratórium egyik külön szobájába vittek minket. A mennyezeti lámpa hideg fénye alatt egy technikus a telefon másolatát vizsgálta. Az asztalon ott feküdt a réz iránytű, amelyet Daniel mindig a zsebében hordott. Megfogtam a zacskón keresztül, és úgy éreztem, mintha a bátyám még egyszer megszorítaná a kezem.

– Az üzenet titkosított – mondta a technikus. – Jelszót kér.

– Próbálja meg Daniel születési dátumát – mondta anyám.

Sikertelen.

– Claire nevét – javasolta Adrian.

A technikus ránézett.

– Ön honnan tudja, hogy a jelszó női név?

Adrian egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Csak tippeltem.

A következő próbálkozásnál a telefon felvillant. Egyetlen hangfájl jelent meg, és alatta egy küldési időpont: a baleset napja, huszonkét perc múlva.

A technikus megnyomta a lejátszást.

Daniel hangja most tisztábban szólt.

– Elena, ha ezt hallod, ne higgy nekik. A szakadékhoz nem egyedül jöttem. A bizonyítékot ott hagytam annál, akiről mindenki azt hiszi, hogy téged véd.

A hang elnémult.

Anyám sírni kezdett. Claire mindkét kezével az arcát takarta.

Én Adrianre néztem.

– Mit jelent ez?

– Nem tudom – mondta.

De ekkor a technikus új értesítést vett észre a fájl alatt. A bizonyíték nem a szakadék közelében volt, hanem egy régi családi címhez kapcsolva.

A cím az én gyerekkori otthonom volt.

És a feljegyzés szerint valaki aznap éjjel, Daniel halála után, belépett oda…

3. RÉSZ

…belépett oda, méghozzá Adrian Foster belépőkártyájával.

A technikus visszatekerte a bejegyzést, és nagyított a képernyőn.

– Ez nem bizonyítja, hogy ő ment be – mondta Adrian azonnal. – A kártyámat bárki használhatta.

– A házban csak a családnak és önnek volt belépőkártyája – felelte a nyomozó.

– Daniel ismeri a kódot.

– Daniel akkor már halott volt – mondtam.

A mondat után olyan csend lett, hogy hallottam Claire kabátján a nedves gyapjú halk sercenését, amikor a falnak támaszkodott.

A nyomozó elővett egy másik adathordozót.

– A biztonsági rendszer felvételeit három évvel ezelőtt törölték. De a központi szerveren maradt egy automatikus előnézeti másolat. Mindössze ötvenkét másodperc.

Adrian az ajtó felé indult.

– Én ebben nem veszek részt.

– Maradjon – mondta a nyomozó.

– Nem vagyok gyanúsított.

– Ezt majd eldönti a felvétel.

A képernyőn megjelent a Carter család régi házának bejárata. Éjszaka volt. Az eső függönyként zuhogott. Egy férfi lépett be, fekete kabátban, a kezében barna bőrtáskával.

Adrian állkapcsa megfeszült.

A férfi levette a kesztyűjét.

A kamera rossz szöge ellenére felismertem a kezét. A jobb hüvelykujja tövénél vékony heg húzódott, amelyet még tizenéves korában szerzett egy törött ablak miatt.

– Ez te vagy – mondtam.

– Nem látni az arcát.

– Én láttam eleget belőled hét év alatt.

A felvételen a férfi felment a lépcsőn, belépett a dolgozószobába, és kinyitotta Daniel íróasztalának alsó fiókját. Egy kis fémdobozt vett elő. A dobozban az iránytű párja volt, benne pedig egy apró memóriakártya.

Claire felsikoltott.

– Adrian, azt mondtad, elégetted!

Mindenki felé fordult.

Claire a szája elé kapta a kezét, de már késő volt.

– Mit mondott? – kérdeztem.

Adrian rárivallt.

– Hallgass!

– Nem – felelte Claire, és most már ő is remegett. – Három éve hallgattam.

A nyomozó közelebb lépett hozzá.

– Mit égetett el?

Claire sírva beszélni kezdett.

– Daniel rájött, hogy Adrian nemcsak velem találkozgatott. Megtalálta a hamis átutalásokat is. Adrian a közös alapítvány pénzét használta, hogy kifizesse a kölcsöneit. Daniel megfenyegette, hogy feljelenti.

Adrian arca szürkévé vált.

– Hazudik.

– Azt mondtad, ha Daniel beszél, mindketten börtönbe kerülünk – folytatta Claire. – Aztán azon az estén követtem őket a hegyi útra. Veszekedtek. Daniel kiszállt az autóból. Te utána mentél.

– Ő esett el! – kiáltotta Adrian. – Én csak megpróbáltam visszahúzni!

A nyomozó intett a technikusnak.

A memóriakártyán lévő felvétel hangja betöltötte a szobát. Daniel kiabált, Adrian pedig azt mondta: „Ha elveszed tőlem az egyetlen kiutat, magaddal rántalak.” Ezután csattanás hallatszott, majd a szakadék felől visszhangzó kiáltás.

Adrian térdre rogyott.

Én nem tudtam sírni. Csak a réz iránytűt néztem, és végre megértettem, miért mutatott mindig ugyanabba az irányba Daniel kezében.

A nyomozó letette a telefont.

– Adrian Foster, őrizetbe veszem emberölés, bizonyíték eltüntetése és sikkasztás gyanújával.

Claire-t is elvezették, mert ő segített eltitkolni a pénzügyi csalást és a baleset körülményeit.

Adrian még egyszer rám nézett.

– Elena, hallgass meg! Nem akartam megölni!

– Tudom – válaszoltam. – De azt akartad, hogy mindenki azt higgye, Daniel egyszerűen eltűnt.

A nyomozó telefonja ekkor megszólalt. Elolvasta az üzenetet, és rám nézett.

– Elena, a bank felől jött. A bátyja három évvel ezelőtt egy letéti számlát nyitott az ön nevére. A hozzáférés holnap megszűnik, hacsak személyesen nem veszi át a bizonyítékokat.

Adrian, akit éppen az ajtón kifelé vezettek, meghallotta ezt.

És akkor először nem a rendőrtől, hanem tőlem félt igazán, mert a számla mellé Daniel egy második üzenetet is hagyott…