4. RÉSZ — Egy veszélyes idegent sértettem meg olaszul, mert azt hittem, nem érti — aztán a szállodaigazgató elsápadt

4. RÉSZ

A következő pillanatban az előcsarnok megtelt kiáltásokkal.

— Mindenki maradjon a helyén!

— Tegye le a kezét!

— Most!

Vito nem engedelmeskedett azonnal. A tekintete még mindig rajtam függött, mintha a fegyveres nyomozók, Lorenzo emberei és az egész hotel csak díszlet lett volna körülöttünk.

Lorenzo azonban mögém lépett.

Nem ért hozzám.

Csak annyira közel állt, hogy tudjam: nem maradtam egyedül.

— Vito — mondta csendesen. — Ennek vége.

— Neked talán. De kérdezd meg őt, mit tettem a lakásával.

A gyomrom összerándult.

Az egyik nyomozó megbilincselte Vito kezét. Vito nem ellenkezett. A mosolya azonban megmaradt.

— A kulcs nem fogja megmenteni — mondta nekem. — Maga nem tudja, hányan várnak arra, hogy visszakapják, amit az apja elvett.

— Az apám nem vett el semmit — feleltem.

— Ezt majd a felvételek eldöntik.

— Milyen felvételek?

Vito elhallgatott.

A nyomozók elvezették, de az utolsó pillanatban hátrafordult.

— Kérdezze meg Lorenzót, mi történt azon az éjszakán, amikor Carlo Russo eltűnt.

A liftajtó becsukódott előtte.

A csend csak ezután tért vissza.

A telefonom újra megszólalt. Ezúttal Hayes igazgató vette fel helyettem, mert én képtelen voltam megmozdulni.

— Anna lakása előtt rendőrök vannak — mondta a vonal túlsó végén egy női hang. — Betörték az ajtót, de senki sincs bent.

Lorenzo elvette a készüléket.

— Mit találtak?

— Egy fehér borítékot. És vért a konyhakövön.

A szívem kihagyott egy ütemet.

— Anyám fényképei — suttogtam.

— Micsoda? — kérdezte Lorenzo.

— Otthon vannak anyám fényképei. Az egyetlenek.

— Valaki elvitte őket?

— Nem tudom.

Lorenzo a nyomozók vezetőjéhez fordult.

— A lakást biztosítsák. Senki nem nyúl semmihez.

A férfi bólintott.

— Moretti úr, magának is velünk kell jönnie.

Lorenzo nem vitatkozott.

— Anna is jön.

— Ő tanú.

— Ő az egyetlen ember, akit Salerno most megpróbálhat elérni.

— Ez nem alku tárgya.

— Akkor írja le a jegyzőkönyvbe, hogy magára hagyták.

A nyomozó néhány másodpercig nézte, aztán félreállt.

A rendőrségi épületben hajnali kettőkor hallgatták meg a felvételt. A falon egy óra kattogott, az asztalon pedig egy papírpohárban kihűlt kávé állt. Én a sárgaréz világítótorony-kulcstartót markoltam, miközben Lorenzo anyám hangját hallgatta.

Amikor a felvétel azon a részen szólt, hogy Carlo nem áruló volt, Lorenzo lehajtotta a fejét.

— Ezt én mondtam — szólalt meg.

Senki nem kérdezte, mire gondol.

Ő mégis folytatta.

— Tizenhét éves voltam, amikor apám eltűnt. A családom azt mondta, Carlo elárulta őt. Én pedig elhittem. Azt mondtam a testvéremnek, hogy ha megtalálom Annát, megfizettetem vele.

A saját hangja felvételről szólalt meg.

Matteo korábban titokban rögzítette, amikor Lorenzo este a hotelbe érkezett, és azt mondta: „Megtalálom a lányt, és visszaveszem tőle, ami a családomé.”

Lorenzo végighallgatta.

Nem fordította el a fejét.

— Én beszéltem így — mondta.

— Igen — feleltem.

— És most hallom, milyen embernek hangzottam.

A szavai nem mentettek fel. De először nem is próbálták.

Az asztalra tettem a kulcstartót. A nyomozó egy apró csipesszel lefejtette róla a vörös zománc alatt rejtőző vékony fedelet. Belül egy hajszálnál is kisebb sárgaréz kulcs lapult.

A kulcs egy kikötői raktárhoz vezetett. A raktárban megtalálták a könyv eredeti példányát, Carlo régi vallomását, valamint több tucatnyi felvételt, amelyen Vito rendőröket és üzletembereket zsarolt.

A bizonyítékok elegendők voltak.

De a történet még nem ért véget.

Három nappal később Vito ügyvédje visszavonta a vallomását, majd egy új iratot nyújtott be. Egy bankszámlakivonatot, amely szerint Carlo Russo a távozása előtt nagy összeget utalt át egy New York-i alapítvány számlájára.

Az alapítvány kedvezményezettje én voltam.

A nyomozó rám nézett.

— Anna, tudott erről?

— Nem.

Lorenzo elolvasta az iratot, és lassan felállt.

— Akkor derítsük ki, miért küldött Carlo pénzt a lányának azon az éjszakán.

A következő hetekben minden nap új részlet került elő. Carlo nem menekült el. A kikötő egyik raktárában tartották fogva, és mielőtt meghalt volna, sikerült elrejtenie a könyvet. Anyám az alapítványon keresztül próbált pénzt félretenni nekem, hogy egyszer szabadon élhessek.

Vito azonban az alapítványt is megszerezte egy hamis meghatalmazással.

A pénzt soha nem kaptam meg.

A nyomozók visszaszerezték, és a bíróság zárolta Vito vagyonát. Hayes igazgató ellen is eljárás indult, mert éveken át hamis szállodai számlákkal segítette a férfi embereit. Nem kiabált, amikor elvitték.

Csak azt kérdezte tőlem:

— Miért nem mondta, hogy ismeri Morettit?

— Mert én sem ismertem.

Lorenzo eközben nem próbált hőst játszani. Tanúvallomást tett a saját családja ellen, átadta a könyvelést és megszüntette azokat az üzleteket, amelyekről kiderült, hogy Vito pénzével működtek.

Egy este a nyomozói épület előtt várt rám.

— Nem kell megbocsátania — mondta.

— Nem is fogok azonnal.

— Tudom.

— És nem akarok tartozni magának semmivel.

— Akkor ne tartozzon.

— Miért segít?

Lorenzo lenézett az apró kulcstartóra, amelyet újra a táskámra akasztottam.

— Mert egész életemben azt hittem, az igazság nekem jár. Maga tanított meg rá, hogy néha előbb meg kell fizetni az árát.

Hónapok teltek el.

A Whitmore Grandból kiléptem. Nem azért, mert kirúgtak. Éppen előléptettek volna, de már nem akartam olyan helyen dolgozni, ahol a félelemnek külön asztala van a recepción.

Egy kisebb, családi szállodában vállaltam munkát Brooklynban. Ott nem kerültek több ezer dollárba a vendégek kabátjai, és a reggeli műszakban a szakács mindig túl sok fahéjat tett a zabkásába.

Szerettem.

A lakásomat elköltöztettem. A régi ajtót kicserélték, a konyhakövön nem maradt vérfolt, anyám fényképei pedig előkerültek egy lefoglalt raktárból. Az egyik képen még kisgyerek voltam, narancsszínű kabátban, apám karjában.

A kép hátulján egyetlen mondat állt anyám kézírásával:

„Egy nap majd nem kell félned attól, ki vagy.”

Lorenzo soha nem kért tőlem kapcsolatot. Néha üzenetet küldött, rövidet és tárgyilagosat.

„A tárgyalás jövő héten kezdődik.”

„A könyv minden oldalát hitelesítették.”

„A testvérem tanúvallomást tett.”

Egyikre sem válaszoltam azonnal.

Aztán tavasszal levelet kaptam tőle. Nem ügyvéd hozta, nem fenyegetés volt benne, és nem is ígéret.

„Anna, ma először jártam abban a nápolyi utcában, ahol felnőttem. Rájöttem, hogy a családom háza nem otthon volt, csak egy épület, ahol mindenki túl sokáig hallgatott. Nem kérek semmit. Csak szerettem volna, ha tudja: többé nem fogom magát keresni.”

A levelet sokáig néztem.

Aztán válaszoltam.

„Köszönöm. Most már én sem menekülök.”

Nem találkoztunk újra.

Nem volt szükség rá.

Egy júniusi reggelen a szálloda udvarán ültem, miközben a hatéves szomszéd kislány krétával világítótornyot rajzolt a kövezetre. A tetejére vörös csíkot festett, az oldalára pedig egy apró ajtót.

— Mi van odabent? — kérdeztem.

— Egy kulcs — mondta.

— Mit nyit?

A kislány rám nézett, és elmosolyodott.

— Azt, ahová végre haza akarsz menni.

Megérintettem a táskámon lógó sárgaréz világítótornyot. A vörös zománc lepattant sarka megcsillant a napfényben.

Most először nem a múltat éreztem benne.

Hanem az utat kifelé.

És a kulcs végre nem egy bezárt ajtót őrzött.