4. RÉSZ — A karácsonyi járaton két idegen gyerek gurította elém a piros zsírkrétát, én pedig megláttam a férfi arcán a döbbenetet

4. RÉSZ

…a házban, ahol három évvel korábban én is azt hittem, hogy Cassandra önként hagyott el.

Miriam azonnal kihívta a rendőröket.

– Nem megyünk sehova egyedül – mondta.

Adrian a telefonját szorongatta, és egymás után hívta a családi ügyvédet, az igazgatótanács tagjait, majd az apánkat. Senki sem vette fel neki.

A harmadik hívás után az ügyvédje végre visszahívta.

– Ügyvéd úr, mondja meg neki, hogy ez félreértés!

A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt.

Adrian arca megfeszült.

– Mi az, hogy nem képvisel tovább?

Aztán elhallgatott.

Az ügyvédje közölte vele, hogy amíg a hamisított iratok vizsgálata tart, nem tehet semmilyen nyilatkozatot, és nem mozdíthat meg egyetlen céges számlát sem.

Adrian lassan leengedte a kezét.

– Nem hagyhat cserben.

A válaszát nem hallottam, de Adrian arckifejezése mindent elmondott.

– Mindenki cserben hagy – suttogta.

– Nem – feleltem. – Most mindenki abbahagyta, hogy megmentsen a következményektől.

A rendőrök külön-külön hallgattak ki bennünket a repülőtér egyik üres irodájában. Cassandra Luke-kal és Violet-tel maradt, én pedig a fémasztal túloldalán ültem Adriannel.

Az asztalon ott feküdt a rézpapírrepülő.

A rendőrnő, Elena Vargas, bekapcsolta a hangfelvételt.

Adrian saját hangja töltötte be a szobát.

„Az apjuk egy üzletember, aki nem fogja feláldozni a cégét két gyerekért.”

Adrian lehajtotta a fejét.

A mondatot most nem a saját terve közepén hallotta, hanem kívülről, hideg falak között, egy rendőr előtt.

– Nem gondoltam komolyan – mondta.

– Halljuk a következő részt is – felelte Elena.

„Te pedig eltűnsz.”

Adrian becsukta a szemét.

– Én csak a céget védtem.

– A céget, vagy a saját helyét benne? – kérdeztem.

Nem válaszolt.

A vizsgálat még aznap éjjel elkezdődött. A cég szerveréről előkerült a hamis levél eredeti fájlja, és az is, hogy Adrian irodájából töltötték fel. A közjegyzői rendszerben megtalálták az én aláírásom egy korábbi szerződésből kivágva, majd egy új dokumentumra illesztve.

A férfi, aki Cassandra lakását figyelte, szintén előkerült. A rendszám alapján apám sofőrjéhez jutottak el, ő pedig néhány órán belül vallomást tett.

Elmondta, hogy apám utasította, kövesse Cassandrát, és jelentse, ha kapcsolatba lép velem.

Apámat másnap reggel tartóztatták le a házában.

Adriant ugyanazon a héten vették őrizetbe okirat-hamisítás, zsarolás és üzleti csalás gyanújával. A felvásárlást felfüggesztették, de a vállalat nem omlott össze. Miriam ideiglenesen átvette a vezetést, én pedig minden döntést egy független igazgatótanács elé vittem.

Nem akartam visszavenni a céget bosszúból.

Csak nem akartam többé olyan emberekre bízni, akik szerint az érzések gyengeséget jelentenek.

Három nappal később visszamentem a régi házba.

A nappaliban még ott állt a karácsonyfa, amelyet Cassandra és én együtt vettünk három éve. A fényfüzér fele már nem működött. A vendégszobában azonban üresen állt egy kiságy.

Nem emlékeztem rá.

Cassandra készítette elő, amikor még hitt benne, hogy vissza fogok jönni hozzá.

A matrac mellett egy apró dobozt találtam. Benne két megsárgult fénykép volt a gyerekek első hónapjairól, és egy boríték, amelyet soha nem küldött el.

A tetejére ezt írta: „Damonnek, ha egyszer mégis kíváncsi lesz.”

Nem nyitottam ki azonnal.

Leültem a padlóra, és sokáig csak néztem az üres kiságyat.

A legfájdalmasabb bizonyíték nem a hamis aláírás volt.

Hanem az a szoba, amelyet valaki berendezett nekem, miközben én egy másik városban újabb és újabb szerződéseket írtam alá.

Cassandra az ajtóban állt.

– Nem kell most elolvasnod.

– De igen.

– Nem azért írtam, hogy bűntudatot keltsen benned.

– Tudom.

– Akkor miért sírsz?

A kérdés egyszerű volt. A válasz mégis sokáig nem jött.

– Mert három évig azt hittem, hogy elveszítettelek – mondtam. – Közben ti voltatok azok, akiket elveszítettem.

Cassandra nem ölelt meg azonnal. Csak leült mellém a padlóra.

Aztán a vállamhoz érintette a vállát.

Ez volt az első érintésünk három év után.

Nem volt romantikus.

Nem oldott meg mindent.

De igaz volt.

Hat héttel később egy kis denveri lakásban reggeliztünk. A konyhaablak párás volt, a radiátor furcsán kattogott, és Luke a lekváros kenyerére próbálta rárajzolni a betűit.

– Nézd, apa! Ez a nevem.

A papíron három ferde vonal és egy hatalmas kör állt.

– Gyönyörű – mondtam.

– Te tudsz szépen írni?

– Régen azt hittem.

– Most is tudsz.

Violet a padlón ült, és színes ceruzákkal egy házat rajzolt. Négy ember állt előtte, fölöttük egy piros nap.

– Ki ez? – kérdeztem.

– Te vagy – felelte.

– Miért ilyen nagy a cipőm?

– Mert mindig sietsz.

Cassandra rám nézett a kávésbögre fölött.

Most először nevettünk úgy, hogy nem kellett közben elrejteni semmit.

A cégben tovább dolgoztam, de már nem aludtam az irodában. Hetente három napot Denverben töltöttem, a többit pedig úgy szerveztem, hogy a gyerekekkel lehessek. Lemondtam a felvásárlásról, amely miatt eredetileg felszálltam arra a gépre.

A pénzt nem lehetett volna visszahozni.

Az időt sem.

De a jelen még az enyém lehetett.

Decemberben lehullott az első hó. Luke az ablakhoz rohant, Violet pedig felvette a piros csizmáját, bár még nem volt rajta kabát.

– Apa, jössz?

– Mindjárt.

A dolgozószobában a rézpapírrepülő a polcon állt. Mellette ott volt a régi levél, a hamis aláírással, és Cassandra első, el nem küldött fényképe.

Nem dobtam ki őket.

Nem azért, mert vissza akartam nézni a fájdalmat.

Hanem mert emlékeztettek arra, milyen könnyű elveszíteni valakit, ha az ember mindig azt mondja: később.

Aznap este üzenet érkezett Adrian ügyvédjétől.

„Adrian beszélni szeretne. Azt mondja, most már mindent őszintén elmondana. Talán újra lehetne család.”

Sokáig néztem a képernyőt.

A régi Damon talán találkozót kért volna. Talán megpróbálta volna megérteni, hogyan lett a testvéréből az ellensége.

Az új Damon csak ennyit válaszolt:

„Nem gyűlölöm. De nem adom vissza neki az életem kulcsát.”

Ezután kikapcsoltam a telefont.

Kint a gyerekek lábnyomai vezettek a hóban a kis park felé. Cassandra a kerítésnél várta őket, egyik kezében két piros kesztyűvel, a másikban egy termosz meleg kakaóval.

Luke és Violet versenyt futottak hozzá.

Én pedig a zsebembe nyúltam, és megérintettem a rézpapírrepülőt.

A szárnya már nem vágta a tenyeremet.

Csak meleg volt.

Aztán utánuk indultam.

Most már nem siettem sehova.