NEGYEDIK RÉSZ — Lídia minden reggel hatvan kiló marhahúst vett, aztán a rendőrök megjelentek a régi hajógyárnál, és Ovidiu elsápadt

NEGYEDIK RÉSZ

A férfi hangja még egyszer végigkopogott a fémajtón.

– Bálint, hall engem?

A parancsnok azonnal leengedte a fegyverét, és a falhoz húzódott.

– Ki az? – kérdeztem.

Nem válaszolt. Csak rám nézett, aztán Lídia kezében lévő papírcetlire.

– Megtalálták a listát – mondta.

– Milyen listát?

Bálint nyelt egyet.

– Azokat a neveket, akik tudtak a laboratóriumról.

Kint valaki megmarkolta a kilincset. A zár megmozdult, de az ajtó belülről reteszelve maradt.

Dániel teste megfeszült.

– Ő az – suttogta.

– Ki? – kérdeztem.

– Aki minden hónapban eljött hozzám. Mindig tiszta cipőben.

Lídia odalépett hozzá.

– Fiam, most már vége.

Dániel keserűen felnevetett.

– Ezt hat éve mondod.

Bálint elővette a telefonját, és végre jelet talált. Azonnal hívta a központot.

– Itt Bálint százados. Fegyveres behatolás történt a régi hajógyárban. Több sérült, illegális labor, azonnali erősítést kérek.

Kint a férfi elhallgatott.

Néhány másodperccel később az egyik autó motorja felbőgött.

– Elmennek – mondta Márton.

– Nem – felelte Dániel. – Csak áthelyezik a tervet.

A papírcetlit a zsebembe csúsztattam. Lídia ujjaival a rézhajócsavart szorította, mintha az lenne az egyetlen dolog, amely még a jelenhez köti.

Húsz perc múlva megérkezett a különleges egység. A hajógyár környékét lezárták, a fekete kutyaszerű állatokat elkábították és állatorvoshoz vitték. Dánielt hordágyra fektették, de amikor egy idegen ápoló megérintette, pánikba esett.

– Anya maradjon! – kiáltotta.

Lídia a kezét fogta.

– Itt vagyok.

– Ne engedd, hogy megint eltűnjek.

– Nem fogsz.

A mentőautó ajtaja becsukódott, én pedig Lídia mellett maradtam. Nem sírt. Csak a földet nézte, ahol a rézhajócsavar leesett.

A nyomozók még aznap éjjel elfogták Ovidiut. Nem ő volt a vezető, de hat évig szállította a húst, a gyógyszereket és a szükséges eszközöket. Először azt állította, hogy semmiről sem tudott.

Aztán megmutattuk neki a raktárban talált felvételeket.

Egy kis helyiségben ült, a falon kivetítve a régi biztonsági kamera képe. A felvételen Ovidiu ládákat cipelt a laborba. A hangja tisztán hallatszott.

– Ha a fiú meghal, nem lesz több gondunk vele.

Ovidiu elsápadt.

– Ezt nem mondhattam.

– De mondta – feleltem.

– Én csak azt tettem, amit kértek.

– A felvételen nem úgy hangzik.

A férfi a saját hangját hallgatta tovább. Amikor a képernyőn Lídia jelent meg, amint pénzt ad neki, Ovidiu lehajtotta a fejét.

– Nem akartam, hogy ez idáig jusson.

– Hat évig minden nap idáig jutott – mondtam.

Az igazi vezető neve a papíron szerepelt: Radu Varga, a hajógyár egykori tulajdonosa. A fővárosban találtuk meg, egy magánklinikán, ahová másnap reggel próbált eljutni. Addigra azonban a bizonyítékok, a laboratóriumi minták és Lídia papírja eljutottak az ügyészséghez.

Varga még megpróbált telefonálni.

Először Bálintnak.

– Maga tudja, ki áll maga fölött – mondta.

Bálint csak ennyit felelt:

– Most már maga áll mindenki alatt, aki tanúskodni fog.

Ezután az ügyvédjét hívta. Az ügyvéd fél órán át hallgatta, majd közölte vele, hogy többé nem vállalja a képviseletét.

– Maga azt mondta, nincs túlélő – közölte.

– Nem volt – felelte Varga.

– Most már van.

– Akkor oldják meg.

– Ezt az egy mondatot is rögzítettük.

Varga ekkor értette meg, hogy a saját szavai zárták köré a börtön ajtaját.

Hetekkel később visszamentem Lídia házához. A rendőrség visszaadta neki a kulcsokat, de a házban már nem volt mitől félnie. A konyhaasztalon két csésze állt, az egyikben megszáradt tea. A falról hiányzott Dániel minden fényképe.

– Hol vannak? – kérdeztem.

Lídia a nappali üres sarkára nézett.

– Elraktam őket.

– Miért?

– Mert nem akarom többé azt a fiút nézni, akit elvesztettem. Meg akarom várni azt, aki visszatér.

A folyosó végén egy kis szoba állt üresen. Az ágyon egy összegyűrt, gyerekes takaró feküdt, rajta sötétkék hajórajzokkal. Lídia fia még tizenhárom éves korában varrta rá a mintákat.

– Dániel a klinikán van – mondta. – Az orvos szerint tanulhat újra beszélni, enni, járni. Nem tudják, mennyi idő kell hozzá.

– Maga várni fog?

– Hat évet vártam. Most már tudom, hogy az idő nem mindig ellenség.

A tárgyalás hónapokig tartott. Varga és két társa letartóztatásba került. Ovidiu vallomást tett, és minden nap új részlet került elő a hajógyár föld alól. Nem lett könnyebb tőle a múlt, de végre nem a sötétben kellett hordoznunk.

Dániel három hónap után először ült fel egyedül.

Amikor meglátogattam, a kezében egy rajzot tartott. Görbe vonalak, zöld dombok és egy apró ház voltak rajta.

– Ez hol van? – kérdeztem.

– Otthon – mondta lassan.

Lídia a széken ült mellette, és úgy sírt, hogy közben mosolygott.

– Szeretnél hazamenni? – kérdezte.

Dániel sokáig gondolkodott.

– Oda, ahol nincs ajtó bezárva.

Új életet kezdtek egy másik városban, messze a hajógyártól. Lídia egy kis pékségben dolgozott délelőttönként, délután pedig a klinikára járt. Dániel megtanult egyszerű ételeket készíteni. Eleinte csak levest, később kenyeret is.

Én továbbra is rendőrként dolgoztam, de minden alkalommal, amikor húsos teherautót láttam, eszembe jutott az a sötét épület és a bezárt ajtó.

Az első hó december elején érkezett.

Lídia aznap felhívott.

– Dániel kint áll a kertben – mondta.

– Egyedül?

– Igen.

– Mit csinál?

– Havat fog a kezében.

A hangja elcsuklott.

– Azt mondta, hideg, de szép.

Néhány nappal később Varga egyik ügyvédje üzenetet küldött nekem. Azt írta, Lídia találkozzon vele, és cserébe „mindent elfelejthetnek”.

Lídia elolvasta az üzenetet, majd hosszú ideig nézte a képernyőt.

– Mit válaszol? – kérdeztem.

– Semmit.

– Biztos benne?

– Most először nem tartozom neki magyarázattal.

Letette a telefont.

– És ha újra hív?

– Akkor sem.

Aznap este, mielőtt elindultam, Lídia a tenyerembe tette a rézhajócsavart.

– Ez Dánielé volt – mondta.

– Nem tarthatom meg.

– Már nem kell őriznie. Most már emlékeztetnie kell arra, hogy kijutottunk.

Aztán visszahívta magához, és a fia nyakába akasztotta a csavart.

Dániel megérintette, majd felnézett az anyjára.

– Anya, most már nem kell bezárni az ajtót.

Lídia körülnézett a hóval borított kertben.

– Nem, fiam.

A rézhajócsavar megcsillant a mellkasán.

– Most már csak hazafelé vezet.