Lídia minden reggel hatvan kiló marhahúst vett, aztán a rendőrök megjelentek a régi hajógyárnál, és Ovidiu elsápadt

Amikor Lídia a negyedik reggelen is hatvan kilogramm marhahúst rendelt, Ovidiu remegő kézzel ejtette le a kést a mészárszék kövére. A penge csattanása úgy hasított végig a hajnali üzleten, mintha valaki odabent figyelmeztetni akarna minket valamire.

Én akkor még nem voltam ott. A történetet később hallottam tőle, miközben a rendőrségi pihenőben egy kihűlt kávé mellett próbálta összerakni a történteket. Lídia minden nap nyitás előtt érkezett. Alacsony, csontos asszony volt, mindig ugyanabban a barna posztókabátban, amelynek bal zsebéből egy apró, rézszínű hajócsavar lógott ki. Azt mondta, a fia készítette neki még gyerekkorában.

– Hatvan kiló? – kérdezte Ovidiu azon a bizonyos első reggelen.

– Hatvan – felelte Lídia.

– Asszonyom, ekkora mennyiséget még a vendéglők sem visznek el egyszerre.

Lídia elővette a pénzt. A bankjegyeket sokáig, remegő ujjakkal számolta meg.

– Megjött a fiam – mondta.

Ovidiu később bevallotta, hogy a válasz hallatán végigfutott rajta a hideg. Tudta, hogy Lídia fia, Dániel, hat éve meghalt a régi hajógyár tüzében. Ő maga is ott volt a temetésen.

– Dániel? – kérdezte.

Lídia nem nézett rá.

– Aki megígéri, hogy visszajön, az vissza is jön.

Aznap reggel a húspakolás alatt csak a hűtőkamra kompresszora zúgott. Lídia nem engedte, hogy bárki segítsen neki. Két kézzel fogta a húsos ládákat, s bár az egyik majdnem a lábára esett, nem adott ki hangot. Az ajtóban még egyszer hátranézett.

– Ne kövessenek – mondta.

Másnap ugyanabban az időben visszatért.

Hatvan kilogramm.

A harmadik reggelen már a falu fél lakossága az üzlet előtt álldogált. A pék a szemközti ablakból figyelte, a postás pedig úgy tett, mintha a kerékpárja láncát javítaná. Lídia azonban senkire sem nézett.

– Mit etet maga odakint? – kérdeztem tőle, amikor először találkoztunk.

Akkor már én is a rendőrségen dolgoztam, és Ovidiu hívása után beugrottam hozzá a boltba.

Lídia tekintete a kabátom jelvényére siklott.

– Nem odakint van.

– Akkor hol?

– Ahol a fiam vár rám.

A hangja olyan halk volt, hogy közelebb kellett hajolnom. A kezében tartott rézhajócsavar lassan körbefordult a zsinóron.

Ovidiu aznap délután látta, hogy Lídia a húsos zsákokat nem a házához viszi. A régi hajógyár felé indult, az erdőn keresztül, egy rozsdás kapu mögötti, elhagyott épülethez. Tizenöt perc múlva üres kézzel jött ki.

A negyedik napon már vérfoltokat találtunk a betonon.

Lídia ott állt az épület mellett, csapzott hajjal, sáros szoknyában. Úgy nézett ki, mintha napok óta nem aludt volna.

– Mi van odabent? – kérdeztem.

– Eszter, kérem, ne tegye ezt.

– Maga minden nap hatvan kiló húst hoz ide. Valaki odabent van.

– Tudom.

– A fia?

Lídia becsukta a szemét.

– Ne hívja így.

A nehéz fémajtó előtt álltunk. A zár belülről volt reteszelve. A túloldalról tompa, lassú kaparás hallatszott, aztán valami nekicsapódott az ajtónak. Lídia teste összerándult.

– Mit csináljunk, ha bejutunk? – kérdezte a mögöttem álló Márton járőr.

Lídia most már könyörgött.

– Bármit hallanak, ne nyissák ki.

Márton rám nézett. A keze a feszítővas markolatára szorult.

A következő ütésnél az ajtó megremegett, a rozsdás zsanér felsikoltott, én pedig felemeltem a kezem, hogy megállítsam őket. Abban a pillanatban a túloldalról egy férfihang suttogta a nevemet…

MÁSODIK RÉSZ

– Eszter… ne engedd be őket.

A hang rekedt volt, mégis felismerhetően emberi. A tarkómon felállt a szőr. Márton olyan erővel szorította meg a feszítővasat, hogy az ujjai kifehéredtek.

– Ki beszél? – kiáltottam.

Odabentről hosszú csend érkezett. Aztán három lassú koppanás.

– Dániel – felelte Lídia.

A nevét úgy mondta ki, mintha egyszerre lenne büszke rá és rettegne tőle.

– Lídia, maga azt mondta, hogy a fia meghalt – mondtam.

– Meghalt az, akit maga ismerni akar.

– Ez nem válasz.

– Ha kinyitják, nem lesz több kérdés.

Márton a vállával nekifeszült az ajtónak.

– Asszonyom, hátrébb kell lépnie.

Lídia elkapta a karját.

– Ne!

– Odabent sérült ember lehet.

– Nem sérült ember.

A mondat után olyan csend lett, hogy hallottam a saját lélegzetemet. A levegőben nyers hús, nedves beton és valami édeskés, fémes szag keveredett. A lábam alatt egy szétszakadt vászonzsák hevert, rajta vöröses csíkokkal.

– Mit jelent az, hogy nem ember? – kérdeztem.

Lídia végre rám nézett.

– A fiam volt. Aztán azzá tették, amit most odabent hallanak.

– Kik?

– Azok, akik a hajógyár alatt dolgoztak.

Márton felnevetett, de a hangjában semmi derű nem volt.

– Hat éve bezárták azt a helyet.

– Nem mindenki ment el – felelte Lídia.

A fémajtó mögül hirtelen mély, szakadozott zihálás hallatszott. Valami végigkarcolta a lemezt. Nem egy kéz. Túl hosszú, túl erős vonalak maradtak rajta.

Én hátráltam egy lépést, bár nem akartam megmutatni, mennyire félek.

– Lídia, most azonnal elmond mindent.

– Nem tehetem.

– Akkor én nyitom ki.

– Maga nem tudja, mit kér tőle.

– És maga igen?

Az asszony a rézhajócsavart szorította a markában. A zsinór belevágott a bőrébe.

– Én hat éve minden este tudom.

Ovidiu időközben a rendőrséget is felhívta, és rövidesen megérkezett a körzeti parancsnok, Bálint. Két rendőrrel és egy mentőápolóval jött. Bálint végighallgatta Lídia történetét, majd a belső reteszre nézett.

– Valaki életben van odabent – mondta.

– Nem tudja, mit mond – felelte Lídia.

– Azt tudom, hogy maga akadályozza a mentést.

– Mert ő nem akarja, hogy megmentsék.

A túloldalról ismét megszólalt a férfihang.

– Anya, ne mondd el nekik.

Lídia térdre rogyott. A rézcsavar a betonra esett, és apró, tiszta hangon pördült egyet.

– Hallották? – kérdezte Bálint.

Én bólintottam.

– Dániel, itt Eszter rendőr beszél. Sérült vagy?

– Éhes vagyok.

Az egyszerű válasz rosszabb volt minden hörgésnél.

– Segíteni akarunk.

– Nem. Maga csak látni akar.

– Mi van odabent?

– Azt, amit anyám megígért, hogy soha nem enged ki.

Bálint intett. A rendőrök védőálarcot és lámpákat vettek elő. Lídia a földről felkapta a rézhajócsavart, és az ajtó elé állt.

– Ha betörik, mindenki meghal.

– Maga szerint egyetlen ember van odabent? – kérdeztem.

Lídia ajka megremegett.

– Nem.

A következő pillanatban az épület hátsó részéből tompa dübörgés hallatszott. Nem egyetlen test mozdult meg. Több nehéz lépés közeledett a sötétben.

Bálint felemelte a fegyverét.

– Hányan vannak? – kérdezte.

Lídia rám nézett, és olyan csendesen válaszolt, hogy először azt hittem, rosszul hallok.

– Dániel egyedül jött vissza. A többieket én találtam meg.

Bálint intett a betöréshez. A feszítővas hegye a zárhoz ért, az ajtó pedig lassan engedni kezdett…

HARMADIK RÉSZ

Az ajtó egyetlen hosszú nyögéssel nyílt ki, és a hideg, nyirkos levegő az arcunkba csapott. A lámpák fénye először a padlóra esett, ahol széttépett húscsomagok, üres vizeskannák és vastag láncok hevertek.

Aztán a fény továbbkúszott.

A terem végében egy férfi ült a falhoz láncolva. Dániel volt. Vagy legalábbis az a fiú, akit Lídia hat évvel korábban eltemetett. Magas, csontsovány testét piszkos takaró borította, arcát pedig hegek szabdalták. A szeme azonban ugyanaz volt, mint a régi fényképen, amelyet később megtaláltunk Lídia házában.

Mellette két hatalmas, fekete szőrű kutyaszerű állat lapult. Nem támadtak. Csak figyeltek.

Márton felemelte a fegyverét.

– Ne! – kiáltottam.

Dániel rekedten felnevetett.

– Látják? Ezért nem szabadott kinyitni.

Lídia belépett hozzá. A férfi azonnal hátrahúzódott, amennyire a lánc engedte.

– Anya, miért hoztad be őket?

– Mert már nem tudtalak megvédeni.

– Megígérted.

– Tudom.

A mentőápoló lassan letette a táskáját.

– Dániel, adhatok vizet?

– A vizet elveszik.

– Ki veszi el?

Dániel a terem hátsó fala felé nézett. Ott egy régi, bedeszkázott ajtó mögül halk kaparás hallatszott.

Bálint odalépett.

– Mi van mögötte?

Lídia megragadta a karját.

– Ne nyissa ki.

– Ezt már hallottuk.

– Ott vannak azok, akik csinálták.

Bálint lerántotta a deszkát. A fal mögött keskeny alagút nyílt, amely a régi hajógyár föld alá süllyedt részébe vezetett. A lámpa fénye rozsdás ketreceken, vegyszeres tartályokon és kórházi ágyakon csúszott végig.

A padlón egy dosszié feküdt.

Én vettem fel. A borítón Dániel neve, egy dátum és a hajógyár régi tulajdonosának pecsétje szerepelt. A papírokból kiderült, hogy a bezárás előtt illegális gyógyszerkísérleteket végeztek munkásokon és hajléktalanokon. Dánielt a tűz éjszakáján nem a lángok ölték meg. A kísérleti szer mellékhatásai miatt elvesztette az emlékei nagy részét, kiszámíthatatlan rohama lett, és a vállalat emberei halottnak nyilvánították, hogy eltüntessék a bizonyítékot.

Lídia hat évvel később talált rá az alagútban.

– Miért nem jelentette? – kérdeztem.

– Mert amikor először megpróbáltam, visszajöttek érte.

– Kik?

A válasz helyett Bálint felvette az egyik fényképet a földről. A képen három férfi állt a labor előtt. Az egyikük Ovidiu volt.

A mészáros a küszöbön megdermedt.

– Én csak szállítottam – suttogta.

– Maga tudta? – kérdeztem.

– Nem tudtam, mi van a ládákban.

A hátsó alagútból ekkor fémes csattanás hallatszott. Dániel felkapta a fejét.

– Jönnek.

– Kik? – kérdezte Bálint.

Dániel a csuklóján lévő láncra nézett.

– Akik ma este vissza akarják vinni a testeket.

Bálint rádión segítséget kért, de a készülék csak recsegett. Az épület előtt ekkor autók motorjai bőgtek fel. Több is.

Lídia odalépett hozzám, és a kezembe nyomott egy apró, hajtogatott papírt.

– Ha engem elvisznek, ezt adja át annak, aki a fővárosban vizsgálja az ügyet.

– Mi ez?

– A név, aki mindent elrendelt.

A külső ajtó felől léptek közeledtek. Bálint intett, hogy mindenki húzódjon hátra. A dosszié a kezemben remegett.

Aztán odakint megszólalt egy férfi hangja.

– Bálint, nyissa ki az ajtót. Maga is tudja, hogy ez az ügy soha nem kerülhet a bíróság elé.

Dániel rám nézett.

– Eszter, ha most kijut, keresse meg a hang tulajdonosát. A legrosszabb hír nem ebben az épületben vár rá…